Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - MEDITÁCIÓ - Stein, Edith: Magányos párbeszéd Istennel
tésnek is megvan az előképe az Ószövetségben. Egyszer egy évben, az év legnagyobb és legszentebb napján, a kiengesztelődésén, a főpap a Szentek Szentjébe, az Ür színe elé lépett, hogy „saját magáért, háza népéért és Izrael egész nemzetségéért imádkozzék”, a kegyelem trónját behintse az előzőleg leölt bika és kecskebak vérével, hogy így a szentélyt „megtisztítsa” saját és házanépének bűnétől, „Izrael fiainak tisztátalanságától, kihágásaitól és bűneitől”. Senki sem lehetett a sátorban (vagyis a szentélyben, amely a Szentek Szentje előtt volt), amikor a főpap Isten jelenlétének e félelmesen magasztos helyére lépett, ahová rajta kívül senki más nem léphetett be, és ő is csak abban az órában, és akkor is tömjénáldozatot kellett bemutatnia, „hogy a tömjénfüst felhője ... a kegyelemtáblát beburkolja s így ne haljon meg” (Lev 16, 13). A legnagyobb titokban ment végbe ez a magányos párbeszéd. Az engesztelés napja: a Nagypénteknek az ószövetségi előképe. A nép bűneiért leölt bak az Isten szeplőtelen Bárányát ábrázolta (mint ahogy a másik is, akit - a Sors által kijelölve és a nép bűneivel megterhelten - a pusztába űztek). És a főpap Áron nemzetségéből: az örök Főpap árnyéka. Krisztus az utolsó vacsorán mind a keresztáldozatot, mind a főpapi imát előlegezte számunkra. Saját magának nem volt szüksége engesztelő áldozatra, hiszen ő bűntelen volt. Nem kellett kivárnia a törvény által megszabott órát, hogy a templomban a Szentek Szentjét felkeresse: mindig és mindenütt Isten színe előtt állt. Saját lelke a Szentek Szentje. Nem csak Isten lakóhelye, hanem lényege szerint, elválaszthatatlanul egy Vele. Nem kell Isten előtt tömjénfelhőbe rejtőznie. Szemtől szemben van az Örökkévalóval, és nincs mitől félnie. Az Atya látványa nem öli meg. És feltöri a főpapság titkának a pecsétjét: övéi mind hallhatják, ahogyan Atyjával beszél, szívének szentjében: lássák, miről van szó és tanulják meg, hogyan kell szívükben az Atyával beszélni. Az Üdvözítő főpapi imádsága a benső élet titkát nyilatkoztatja ki: az isteni személyek egymásbanvalóságát és Isten jelenlétét a lélekben. Ezekben a titkos mélységekben rejtve és csendben készült és valósult meg a megváltás műve és így folytatódik, amíg az idők végén egészen beteljesedik. A benső isteni élet örök csendjében dőlt el a megváltás. A názáreti csöndes szoba rejtekében szállt le a Szentlélek ereje a magányosan imádkozó Szűzre és hatására a Megváltó emberré lett. A csendben imádkozó Szűz körül várakozott a leendő egyház a megígért új Lélek kiáradására, mely benső tisztasággal és külső termékeny hatóerővel töltötte el őket. A vak éjben, melyet Isten bocsátott szemére, várta Saul magányos imába merülve az Ür válaszát kérdésére: Mit akarsz, mit tegyek? Magányos imádságban készült Péter a pogányokhoz való küldetésre. És így volt ez évszázadokon át: Istennek szentelt lelkek Urukkal való csöndes párbeszédében az egyháztörténet látható nagy eseményei fogantak, amelyek megújítják a föld színét. A benső imádság is az egyház imádsága Rejtve és csendben megy végbe a megváltás műve. A szív Istennel folytatott magányos párbeszédében formálódnak az élő kövek, amelyek Isten országát építik - kovácsolódnak a kiválasztott szerszámok, amelyek az építkezést meggyorsítják. A misztikus folyam, mely minden évszázadokon át árad, nem eltévedt, az egyház imád- ságos életétől elkülönült oldalág, hanem az egyház belső életéhez tartozik. Ha ez áttöri a hagyomány formáit, azért teszi, mert a Lélek él benne, aki ott fű, ahol akar — aki a hagyomány minden formáját létrehozta, és akinek mindig újra is kell teremtenie azokat. Nélküle nem lenne sem liturgia, sem egyház. Nem a Szentlélek hárfája volt-e a királyi zsoltáros lelke, amelynek húrjait ö szólaltatta meg halk fuval50
