Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - TÁVLATOK - Isten, az ember nagy ügye
Jézusban, a Megváltóban nyeri feloldását. Krisztusban Isten személyesen találkozik az emberrel. Tillich szerint elképzelhetetlen, hogy Istenről reális fogalmunk, „képünk” legyen. És épp ezért az is lehetetlen, hogy Isten (a valóban Isten) valamiféle fantázia, „beképzelés” szülötte legyen. Az ember ugyan „szükséghelyzetében” Istenről képekben és szimbólumokban kénytelen szólni. Ezek azonban soha nem merítik ki minden lét alapját, magát a Létet. Sajnálatos, hogy a szokásos és „elkoptatott’ theizmus Istent valamiféle „égi”, tökéletes lénnyé formálta, olyanná, aki a világ és emberiség fölött „trónol”. Az ateizmus ezért méltán tiltakozik az ilyesfajta legfőbb létező ellen (Systematische Theologie I.). Tillich öntudattal vallja önmagát az apostolok, mártírok azon utódjának, akik egész életükben küzdöttek az „emberképre szabott” „isten” ellen. S amidőn ősi paradoxonos kifejezéssel az „istenfölötti Istenről” szól, ugyanazt kívánja kifejezni, mint az ősegyháznak hívei, mint az egyházatyák is mondani akartak. Ezek is küzdöttek az emberképű istenek ellen, őket - saját korukban - épp ezért tartották „ateistáknak”, az „istenek” tagadójának. Tillich nagyon világosan látta korunk emberének „nagy ügyét”, az istenproblémát. írásaiban végigvonul az igaz „ügyért” való küzdelem gondolata. Az emberképre szabott „istent” akarta mindenáron detronizálni, hogy helyébe az igaz, az élő Istent helyezhesse. Sajnos, tanítványai félreismerték mesterük nemes törekvéseit. Altizer, Hamilton, Va- hanian és mások - a vulgarizáló sajtó segítségével — életre hívták az „Isten halott”-teológiát és mozgalmat. Maga a mester, Tillich, néhány héttel halála előtt megdöbbenve mondotta: „Ez már túl messze megy”. És minden bizonnyal igaza is volt. Egy azonban kétségtelen: még az „Isten-halott-teológia”, a „keresztény ateizmus” szószólói sem tudnak mást tenni, mint tovább tusakodni. Ügy, mint Jákob tette az angyallal - küzködnek ők is Istenükkel. Mint Jákob, ők is oly erősek akarnak lenni, hogy „kierőszakolhassák” az Isten áldását. „Isten ügyével” napjainkban számos kiváló katolikus teológus is foglalkozik. Napjaink „modern” gondolkodása általában az ő szemléletükben is megnyilatkozik. Nem annyira a „bizonyított’, mint a „mindig nagyobb”, az ember számára valóságos,, de „felfoghatatlan” Istenről szólnak. A számos „nagy név” helyett most egy kevéssé ismert „teológának” gondolataiból idézünk. A női léleknek inkább intuitív és szubjektív szemléletére utal már a vonatkozó tanulmánynak címe is: Mein Gott - Az én Istenem. (A „Gott heute” c. tanulmánykötetben - Mainz, 1967). Vilma Strum-nak, e tanulmány szerzőjének „kézvezetője” az Isten felé vezető felfedező úton Teilhard de Chardin, „Téziseiben” az Isten szó többnyire csak indirekt módon szerepel. Mindig az eljövendő teljesség, a most még rejtőző, háttérben működő Valóság áll szeme előtt. Az az Isten, aki itt a földön az embertestvériség valóságban nyilatkoztatja ki nap mint nap önmagát. Anélkül, hogy itt, a földön szemtől szembe találkozhatnék ezzel az Istennel, elérhetem őt - mert ő maga mondotta, hogy így van - a legkisebb embertestvérben is. A szomorúnak vigasztalásában, az éhezőnek a falat kenyér nyújtásában. Ha kinyújtom utána kezemet, az üresbe markolok - és mégis: a világ valóságában, az embertestvérben egyre közelebb kerülhetek őhozzá. Amíg itt a földön élek, a világon „kívül” lehetetlen kapcsolatot teremtenem ővele. Mert szemem ugyan „felemelhetem” hozzá, de józan „modern” gondolkodásomban tudom, hogy a földgömbön nincs „fönn és lenn”. Isten nincs sem a csillagok fölött, sem alatt. Nincs számomra a „túlvilágon” sem, mert számomra csak ez a világ van. Nincs itten, vagy ottan - de velünk van, nálunk van, számunkra létezik. S a felé vezető út akkor járható számomra, ha egyiitt-vagyok, együtt-megyek, együttteszek embertestvéreimmel. Bűnössé válók és elszakadok tőle, ha lustaságból magamra maradok, ha kivonom magam 42
