Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - TÁVLATOK - Isten, az ember nagy ügye
az emberközösségből, ha nem gyakorlom a szeretet cselekedeteit. Úgy leszek tökéletes, ha együtt működöm Vele a világ üdvéért, az emberek üdvösségéért. Hiszem, hogy testemet és az én világomat magához emeli a beteljesülés óráján. Éjjel tán rettegek, hogy mindennek vége csak a koporsó, sírgödör és enyészet. De nappal, ha a csodás világot látom, ha mindenek között újra csak felfedezem magam és őt, akkor öröm fog el. Mert tudom, hogy Benne élünk, vagyunk, mozgunk, hogy Belőle soha ki nem szakadhatunk. — Tán nem túlzás, ha Vilma Strumnak „modernségét”, gondolatainak a ma emberét megragadni képes „eredetiségét” Szent Pálnak areopaguszi beszédéhez viszonyítjuk. Pál ott és akkor szintén „modernül” beszélt arról az Istenről, „aki nincs messze egyikünktől sem. Benne élünk, mozgunk és vagyunk”. (Apcs. 17, 17-8.) Napjaink józan gondolkodását figyelembe véve, csak örülni tudunk annak, hogy Isten ma elsősorban nem esztétikai „tárgy”, nem himnuszköltészet ihletője. Napjaink szellemi klímájában oly szelek fúj dogálnak, melyek korunk emberének józanságát tiszteletben tartják. S ezért van nyilvánvalóan az is, hogy Isten „ügyünk” lett, a „legfontosabb dolog”, „melyről” világszerte többet szólnak, mint valaha (még ha más-más „előjellel” is.) A „theologia negativa” mindig pozitív állítások sorozatát is jelentette. S e „nemtudás” ■pozitívuma Istennel kapcsolatban sokkalta több, mint a megmagyarázhatatlan jelenségek, események láttán a „hézagpótló” Istent emlegetni. E „nemtudás” sokai biztosabb és több tudást jelent, mint megannyi jószándékú „jámbor” szöveg. Végre eljutottunk oda, hogy Isten nem egy szillogizmusnak, nem egy bizonyítási folyamatnak, nem valamiféle vizsgálódásnak végkövetkeztetése, „tárgya”, hanem a bevallottan a felfoghatatlan, a „mindig nagyobb Isten”. Immár fél évezrede, hogy Nicolaus Cusanus (t 1464) az „Isten kereséséről” kis könyvét megírta. S már ő is világosan és „modern” gondolkodó módján tudta, hogy az „elrejtett Istent” sokféleképp meg lehet nevezni. Semmiféle fogalom és emberi tudás nem képes ugyan őt „befogni”, mégis minden emberi beszéd, az egész élet felé kérdez, róla beszél. S ha így van, akkor nem szabad megijednünk még az ilyen „ultramodernként” ható kijelentésektől sem - amilyen például Kurt Flasch-nál, a fiatal filozófusnál és nyelvésznél olvasható -, hogy ti. „az ember Isten mértéke”. Bár modern köntösben, de az ilyen szavakban is régi idők bölcseinek tanítása jelentkezik. A teremtett ember ugyanis teremtő gondolatokban fordul ma is a „legfontosabb dolog”, az Isten és saját „ügye” felé. Az emberkép örök időkre Isten képmását tükrözi. Igaz — írja Ladislaus Boros (Gott — unsere Zukunft, in: Gott heute, Mainz, 1967) — az ember ma inkább önmaga arcát fürkészi. De még így sem szakadhat el az ősmintától és a „legtökéletesebb képtől”, Jézus Krisztustól. Attól, „aki a láthatatlan Isten képmása” (Kol. 1, 15) és — miként a 1. Vatikáni Zsinat fogalmazza - „aki egyben a legtökéletesebb ember, aki Adám fiainak visszaadta az istenképiséget” (Gaudium et spes 22). Norbert Kutschki, a „Gott heute” c. kötet szerkesztője előszavában így esz- tnélkedik: Isten ma? Kis igénytelen szó - Isten -, mely tán semmit sem mond az egyik, és nagy fontosságú, szent a másik ember számára. Régi „bútordarab” a polgári személytelen vallásosság és az élet értelme a személyesen megérintett ember szemében. Az egyik ember számára nyugtalanító, idegesítő gondolatokat támaszt, a másik viszont végtelen harmóniát hall kicsendülni az igénytelen kis szó hallatára. - Bármiként is van: probléma, „ügy” az emberek számára. Tán jobban, mint valaha. Hiszen - ha a közömbösöknek langyos táborát leszámítjuk - vele foglalkoznak hívők és nem hívők milliói. Már az ószövetségi Zsoltáros is felszólította a hívőket: „Új dalt énekeljetek az Úrnak”. S szava érvényes minden időben. Ezért akar korunk teológiája is „új dalt” énekelni, új módon Istenről szólni. 43