Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - TÁVLATOK - Isten, az ember nagy ügye
döntő kérdést teszi fel. Az emberi egzisztenciának gyökeréig lehatoló válasz - vallja Buber - csakis egy magasabb lény, az „abszolút Te” felől érkezhet. Így kerül a kérdező ember a legszemélyesebb kapcsolatba a sorsdöntő válaszokat adó Istennel. S mindez mindig csakis azért lehetséges, mivel előbb mindig maga az Isten jelentkezik intim-szféránkban kérdésével. Azzal a kérdéssel, mely egyben felszólítás is: Hol vagy, te ember? Mi vagy, te ember? - Az ember Isten után kell, hogy kérdezzen, mivel az „abszolút Te” maga kérdez, tesz fel sorsdöntő kérdéseket teremtményében. S oly kérdésekkel jelentkezik, amelyekre választ kell adni. Abban a bizonyos „semleges világban” (Es-Welt) „bizonyítékok” szólnak az Istenről. Az én-te világában Isten és ember beszélgető, kérdező és választ adó partner. E kapcsolatban az Isten az abszolút ajándékozó és az ember a befogadó. Nem valamilyen „tartalmat”, hanem elsősorban személyes találkozást jelent Istennek és embernek ez az „én-te” kapcsolata. Az ember ne „foglalkozzék” Istennel. Ha ezt teszi, már nem az élő Isten, hanem csupán egy sápadt fogalom felé fordul. S bármennyire „kérdező lény” az ember, kérdéseivel mégis - úgy tűnik - gyakran egyedül marad. Mert az Isten hallgat. De valóban így van? - kérdezi Buber. A ma emberének tán kissé jobban meg kellene vizsgálni, hogy nem ő maga vált-e süketté? Nem önmagát tetteti csupán? Nem „akar”-e süket maradni? Mert mást jelent az, hogy „Isten nem létezik” és egészen mást, hogy „az ember nem hallja Isten szavát”. Esetleg nem is figyel rá. A zaj elvonja a hallgatás csendjétől, elvonja Isten szavától. Erre az alternatívára ma mindjobban kezd a hivő ember felfigyelni. Olykor tán még a nemhivő előtt is felötlik a gondolat, hogy voltaképpen süket „akar” maradni. Ezért figyelmeztet Schalom Ben-Chorin, Buber kiváló tanítványa: Az istenhit nem kellemes pihenőpárna, hanem a lélek nagy ügye, mi több, merészsége. A Hang ma is kérdez: Ajjekka? Hol vagy Ádám, hol vagy ember?! Jól ismert hangja ez az Ismeretlennek és „utolér”, ha előbb nem is, utolsó óránkon (Der unbekannte Gott, Mainz 1967). Az aggastyán Buber igen „modern” hangot üt meg, amidőn lázadozik Istennek fogalommá-degradálása ellen. Tán még élesebben szól, mint annak idején Pascal vagy Newman tette. Amit e vonatkozásban elmond, feltétlenül helyes is. De mint oly sok bölcs figyelmeztetést, ezt sem lehet abszolutizálni. A „filozófusok Istene” valóban nem az élő hitnek, a Bibliának élő Istene. Az „istenbizonyítás valóban nem képes - mint Newman oly meggyőzően mondja - a szívet felmelegíteni. De azért e téren sem szabad túlzásba esni. A „sápadt” istenérveknek is megvan a maguk értéke. A helyes mértékre hívja fel e téren a figyelmet Gottlieb Söhngen, a neves müncheni professzor. „Nem lehet az istenbizonyítástól túl sokat várni. Nem lehet magától a bizonyítéktól várni azt, amit kizárólag csakis a bizonyított képes megadni. Semmiféle bizonyító érvelésnek nem kell érzelmeket felmelegítenie, nem kell vigasztalnia és nem kell „épületesnek” lennie. Sőt, abban a pillanatban gyanússá válnék egy érv vagy bizonyíték, ha az értelem helyett a szívhez fordulna”. (Die Neubegründung der Metaphysik und die Gotteserkenntnis, Münster, 1958.) Ezért mondhatja E. Jünger: „A megismerőképesség vezetett a teológiához. Be kellett előbb önmagam számára bizonyítanom Isten létezését, mielőtt újra hittem volna benne. Más szóval: ugyanazon az úton kellett visszamennem hozzá, amelyen elhagytam őt” (Strahlungen, Stuttgart, 1949). Az osztatlan emberben „a romlatlan értelem filozófiája épp úgy Istenhez vezethet, mint a tiszta szívnek bölcsessége. Végül is a kegyelem teheti csak teljessé azt, amit az ember igazságkeresése elkezdett (J. Hirschberger: Der Gott der Philosophen. in: Gott heute. Mainz, 1967). Sokat foglalkozott műveiben a nagynevű protestáns teológus, Paul Tillich is az Isten-problémával. A nemrég elhunyt tudós gondolatvilágában az „Isten ügye” 41
