Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 1. szám - TÁVLATOK - Új tájékozódás a keresztény magatartásban

sek számára nem akadt hely. A biblia „tabuvá” lett még az egyház kezében és életében is. A missziós lendület szintén alábbhagyott, a tanúságtétel jelentősége mind kisebb lett és a közösségről, közösségi életről alig esett már szó.

Ily félrecsúszás után már-már elképzelhetetlenné vált még a legbuzgóbbak szemében is, hogy az egyházi élet megújuljon, a hívők vallásos szemléletmódja megváltozzék. Tudjuk, mégsem így történt. S a valóság az, hogy a ma mindjobban kivirágzó megújulás csírájában már ott élt a „deformált” egyházi életben. Hogy duzzadó életté váljék, ahhoz belső és külső tényezők, körülmények járultak hozzá.

Elsőként tán a két világháború nyomán megerősödő nagy szellemi világáramlatot, az új egzisztencáilis tapasztalás nyomán támadó szellemi klímát említhetjük. Ennek az új szellemnek két - egyházon kívüli - bemutatója a 20. században megerősödő marxizmus és az ugyancsak századunkban mindjobban tért hódító egzisztencializmus. Űj vagy elfeledett és újonnan „felfedezett” gondolatok kerülnek középpontba. Ezek közé kell sorolnunk pl. a világban való élet, az emberekért vállalt munka jelentőségének hangsúlyozását, a személyes találkozás értékének kiemelését, az ember helyzetét mind mélyebben felmérni kívánó törekvést, az evilági feladatok elméleti és gyakorlati vizsgálatát stb.

Korunk embere lassan a keresztény hivő szemléletben is, a vallási tapasztalásban is új egzisztenciális bázist kezdett felfedezni. Szinte csodálatosnak mondható, hogy épp a „régihez” való visszanyúlás, a bibliával való mind intenzívebb kapcsolat és az egyházatyák tanulmányozása mutatta meg a hívők számára az utat a „modern” gondolatokkal való reális kontaktus felvételéhez. A bibliai és patrisz- tikus gondolatvilágot ugyanis át- meg átjárja az üdvösségtörténeti szemlélet. Ez a szemlélet - a hagyományos antik-nyugati gondolkodásmóddal ellentétben - nem annyira az elvont „lényeg” felé, mint inkább a konkrét-egzisztenciális

üdvösségre veti tekintetét. Ez a szemlélet tükröződik a „modern” liturgikus, ökumenikus és biblikus „mozgalmakban”, a missziós és tanúságtevő egyházról vallott hitben.

É hitből fakadó szemléletben újra intim, egzisztenciális találkozásra törekszik a „vallásos” ember Istenével s ugyancsak ily egzisztenciális felelősséggel fordul az ember, az élet, a világ értékei, az evilági feladatok felé is.

A vallás így lassan „elhal”, ti. a forma- lisztikus-polgári „vallásosság”. Ugyanakkor fokozott éberséggel kezdünk figyelni a korszerűségre, nem röstellve egyenesen visszautasítani számos régi konvencionális gyakorlatot, lélektelenné merevedett szokást.

A „polgári” vallásosságból eltűnhetett bár a lélekből az Isten iránti fogékonyság, kihalhatott a vallásos „érzék” - mégsem merte kifelé ezt senki sem felmutatni. A vallási praxisra egyszerűen „szükség” volt, mivel a szociális környezet „keresztény” volt. - Manapság már nem így van. A vallásosság, a vallási praxis feltétlenül személyes döntésből fakad, bátor állásfoglalást igényel. S ez a vallásosság sokkalta erőteljesebb, sugárzó ereje nagyobb, mint bárminemű régi „rutin-vallásosságé” volt.

Az esendő, a bűnös ember is sokkal nagyobb megértést talál ebben az „új” vallásosságban, a hivő valóságérzék előtt. Amíg pl. régi időkben egy megesett lány a vallás „szférájában”, egy „vallásos” ember szemében egyszerűen „tabu” volt, sőt kiközösített és megvetett lény - a hivő ember Krisztus bűnbocsátó szemével igyekszik az 'ilyenre is nézni. Nem „leereszkedő”, hanem őszinte szeretettel kívánja az ilyent is felkarolni. Sőt, olykor már-már túlzásba is visszük a dolgot és bizonyos bűn-misztikának leszünk áldozatává. Hajlamosak vagyunk olykor úgy vélekedni - s ez feltétlenül téves -, hogy komoly, élményszerű vallásosságra a „bűn mélységei” nélkül nem is lehet szert tenni.

E hivő valóságérzék finom érzékkel figyel az ember egzisztenciális tehetet38