Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 1. szám - Rónay György: Ars praedicandi

ja, egyenesen mintának szánta, matériának adta együgyűbb papok számára, hogy azok nyomán prédikálhassanak.

S ezek az „együgyűbb papok” híveiknek nyilván nem latinul prédikáltak; az egyháziak egymás között, „hivatalosan”, iskolában a latint használták, de a hívekkel a hívek nyelvén kellett beszélniük, hiszen a hívek túlnyomó többsége meg sem értette volna a latin prédikációt. A pécsi egyetem hitszónoka egyetemi tanároknak és hallgatóknak bízvást beszélhetett latinul, de egy városi vagy falusi templomban ösz- szegyűlt hivősereghez a prédikáló papnak, ha azt akarta, hogy megértsék, saját nyelvükön kellett szólnia (vagy ha nem értett a hívek nyelvén, hát tolmács segítségével, ahogy annak idején Szent Gellért vagy utóbb Kapisztrán Szent János).

Saját nyelvükön is szólt; a latin volt a minta, ami azután jól-rosszul, a szónok képességei szerint, magyarul is megszólalt. Ennek a két nyelv közt a prédikációban megindult csereforgalomnak első emléke egyúttal első összefüggő nyelvemlékünk is: a Halotti Beszéd, 1200 körül, egy latin temetési beszéd-minta eléggé kötetlen magyar elmondása. [22] Ez még - minta is, tolmácsolása is természetesen - egyszerű, közvetlen, puritán, még az „ars praedicandi” skolasztikus stílusa előttről. De egy jó század múlva az a ferences, aki a Gyulafehérvári Glosszák „Sermones sacri” gyűjteményét használta, már az „ars praedicandi” szabályai szerint készült beszédeket tartott mintának szeme előtt, s ilyen „szabályos” beszédeket mondott híveinek magyarul is; bizonyítják ezt a glosszák, latin nyelvű beszédek magyar vázlatai — illetve a latin alapján elmondott magyar beszédek vázlatai. Az első kettő már kész latin distinkciók fordítása, a harmadikat azonban a latin beszédből maga szemelte ki az, aki készítette - tehát a maga használatára (magyar beszéd vázlatául) magyarul alkalmazott egy olyan technikát, regulát, amely szerint mintája, a latin „sermo” készült.

Az egyházi élet természetéből folyik, hogy itt nem elszigetelt, véletlen jelenségről, hanem egy állandó gyakorlat megmaradt dokumentumáról van szó. Kétségtelen, hogy azon a „technikai fejlődésen”, melyet a latin nyelvű ránk maradt szent- beszéd-anyag mutat, átment az a magyar prédikálás is, mely a latin mintákat követte. Minél bonyolultabb lett a latin beszéd, annál ágbogasabb lett a magyar is; Pelbárt után, s már Pelbárt mintájára, a magyar hitszónok is Pelbárt „stílusában” oktatta híveit - mint a Karthauzi Névtelen példa mutatja. Magyaroknak ír, s nem is a klerikusok legműveltebb rétegének, hanem olyanoknak, akik a latinban kevésbé jártasak, a mindkét nembeli „együgyűbbeknek”, apácáknak és úgynevezett conversus frátereknek; azoknak ad most már olvasmányt is a kezébe, nemzeti nyelvűt - s minőt? hogyan? Mondhatnók, Pelbártot, a pelbárti stílust, az „ars praedicandi” iskolájában kicsiszolt, kicizellált stílust közvetítve hozzájuk. Vegyük példának min- gyárt első darabját, az advent első vasárnapjára szóló beszédet (s a kódex használata szerint nyilván elmélkedést is), és hasonlítsuk össze szerkezetét illetőleg a „Sermones Dominicales” korábban elemzett ugyancsak advent első vasárnapjára szóló beszédével. íme a Karthauzi Névtelen beszédének szerkezete:

Minden írás a mi tanúságunkra van, mondja Szent Pál (protéma), tehát örömest kell tanulmányozni az írást, e mai napi episztolát is, mely az ádventet bevezeti. Négy rendbeli tanúságunk lesz az ádvent méltóságáról (főrész), Krisztus négy jövetele szerint: testben, lélekben, halálra és ítéletre. Következik a négy tétel kifejtése, dilatatiója: első tanúság, másod tanúság, harmad tanúság, negyed tanúság. Negyed tanúság: az Űr ítéletre jövetele, miről az aznapi evangélium is emlékezik; ennek értelmére nézve a doktorok szerint kérdések támadnak, tanulság okáért. Első kérdés: mi az oka, hogy az ítélet előtt csodák s jelek lesznek. Első oka, másod oka, harmad oka, negyed oka. Másod kérdés: mineműk lesznek a rettenetes csodák. Első ok, másod ok Szent Rikárd szerint. De ezek idejét nem tudjuk; ne is firtas34