Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 4. szám - FIGYELŐ - Lőrincz Imre: A liturgikus tér kialakítása

az Ür asztalát, és részesülni a rajta bemutatott áldozatban. Ehhez szükséges egy szent asztal: az oltár mellett elegendő hely a pap, illetve a papság részére, a híveknek meg kellő elhelyezkedés az oltár körülvétclébcn és köny- nyű mozgási lehetőség az áldozáshoz.

Ugyanakkor ez a két rész mégis szoros egységet alkot. A nekik szánt terek sem szakadhatnak el tehát teljesen egymástól, hanem egy magasabb tér-egységbe kell olvadniok. Ezért nem járható számunkra az az egészen radikális út, amelyet az észak-afrikai őskercsztények jártak. A kiásott tcmplom-alapfalakból ugyanis azt lehet kiolvasni, hogy két részre különült a templomuk. A hívek az Ige liturgiájának végeztével átvonultak az Eukarisztia ünneplésére szánt templomrészbc. Ugyanígy nem jöhet ma szóba az a még régibb gyakorlat, amikor a mozgatható asztal-oltárt csak az Igeliturgia után állították föl.

Az eddigiekből világos lehet most már, hogy a Zsinat utáni megnyilatkozások miért nem beszélnek szentélyről és hajóról, és miért nem szeretik az elválasztó korlát jellegű áldoz- tató rácsokat. Hiszen ezek a papság és a hívek elkülönítését sugallják, a néhány cselekvő és a tétlenül szemlélő tömeg szembeállítását - éppen azt, amit a liturgikus megújulás föl akar számolni.

Meg kell azonban vallanunk, hogy a legújabb templomépítés sem tudta még maradéktalanul megoldani ezeknek a több tekintetben ellentétes igényeknek teljes összehangolását. Sok bátor és biztató kísérlet történt az utóbbi években, de csak ritkán sikerült a különböző rendeltetésű terek egymáshoz rendezése és a2 egésznek egyetlen hibátlan egységbe fogása.

Az föltétlcn követelmény, hogy az oltáré legyen a központiság, hozzá igazodjék minden más. Az egyes funkciós körleteket azonban nem szabad kiemelni, nehogy megbontsák az egész tér egységét. Ezért a papság mozgására és a liturgia kibontakozására szánt tér (jobb neve nincs, mint: presbitérium vagy plánum) csak egy lépcsőfokkal legyen magasabb a hívek szintjénél. Rajta az oltár, az ambo és a papi szék ismét kaphat azután egy-két lépcsős kiemelést. A szent cselekményt végző pap ugyanis a Zsinat szellemében nem uralkodó, hanem szolgálattevő papság tagja. Maga is beletartozik Isten népébe, viszont a hívők közössége sem tétlen szemlélő többé, hanem tevőleges részese a liturgiának. Ma már meghaladott a szentélynek az a soklépcsős kiemelése, amelyet a modern templomépítés kezdeti fázisában annyira kedveltek (nálunk pl. Győr- Gyárvárosban, Budapest-Városmajorban, Csornán stb.). Túlságosan emlékeztet a színpad és a nézőtér szembeállására, ahol a színpadon folyik minden cselekmény, a nézőtér közössége pedig csak szemléli azt.

Az oltár körüli csoportosulás ránkmaradt történelmi templomaink közül csak a székes- egyházakban és a közösen zsolozsmázó szerzetesek templomaiban volt ismeretes a stallumok

formájában. Most ez lett az egész templom berendezésnek irányító gondolata. A zsolozsmázó kanonokok és szerzetesek helyett azonban azután az egész hivő nép veszi körül az oltárt. Ebben az elhelyezésben igazán élménnyé válhat az egyetemes papságra a kercsztségben nyert hivatás.

A legszerencsésebb az, ha a hívek befogadására szánt padok három oldalról veszik körül az oltárt, és a presbitérium terét. Az új templomokban számos variációt láthatunk a legyezőszerű elhelyezéstől a T-alaprajzúig. Minden esetben lényeges, hogy ne alakuljanak ki nagy padtömbök, hanem inkább rövidebb padokból álló csoportok, köztük közlekedő folyosókkal. így az egyes hívők nem olvadnak bele a névtelen tömegbe és az áldozási, vagy egyéb mozgások alkalmával kényelmes a közlekedés.

Régi templomok átrendezésekor előfordulhat az, hogy az elől felépített új oltár mögött üresen ott marad a régi nagyméretű szentély. Ezt semmiképpen sem szabad a hívek elhelyezésével hasznosítani, mert az oda kerülők számára ismét a régi helyzet újul föl: csak a miséző pap hátát fogják látni.

Aránylag elég egyszerű volt a hívek oltár körüli elrendezésének módját megtalálni. Sokkal bonyolultabb feladat magán a presbitériumon belül az egyes liturgikus körletek egymáshoz való helyes viszonyítása és berendezése.

Másképpen alakul a probléma, ha az oltár, a papi szék és az ambó elhelyezéséről van szó, és ismét másképpen, ha a tabernákulum is hozzájárul negyediknek.

Nézzük először ezt az utóbbi esetet. Ma általános az a nézet, hogy el kell választani egymástól az áldozat oltárát és az őrzés taber- nákulumát. Az elválasztást az Instrukció 95. pontja megengedi, a gyakorlat pedig egyszerűen megköveteli. Az okok részletes kifejtését ezúttal mellőznünk kell, elégedjünk meg Herbert Muck rövid összefoglalásával:

1. Az oltáron álló tabernákulum a hívekkel szemben történő misézéskor zavarja a látást, teljesen eltakarja a kelyhet és a paténát.

2. Az igeistentisztelet és a fölajánlási előkészületek közelebb visznek az Űr érkezésének pillanatához, amely az adományainak átváltozásakor valósul meg. Ezt a kifejlődést lerontja a már jelenlévő Eukarisztia.

3. Az áldozat cselekménye, a sacramentum transiens előbbrevaló, mint az őrzött Szentségnek, a sacramentum permanens-nt\a imádása.

Egészítsük ki még a mondottakat Theodor Filthaut okos meglátásával: Az oltár az áldozati cselekmény helye, a tabernákulum viszont az őrzésé. Márpedig a cselekmény és őrzés egészen más jellegű két dolog, természetes, hogy jellegének megfelelően mindegyik másmás jellegű helyet is igényel a maga számára.

Kevés az olyan nagy templom, amelyikben a székesegyházak eddigi gyakorlatának példájára elkülönített szentségi kápolna berendezé250