Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - MEDITÁCIÓ - Gál Ferenc: Karácsony kérymája
öltött, minden teremtmény számára a hazatalálás ígérete. Az ilyen isteni Szó hatékonyságát nem szabad fizikai eszközökkel vagy társadalmi jelenségekkel mérni. A mértéket Krisztus adta meg: „Az ég és föld elmúlik, de az én tanításom nem múlik el” (Mk 13, 31). Mivel ő az „elsőszülött”, azért ebben a teremtésben minden feléje irányul. A természet ereje, szépsége, a kultúra értékei, az erkölcsi rend normái és tettei az Istennel való találkozás felé hívnak, ami őbenne mint emberben végső fokon megvalósult. Az Egyház küldetése az, hogy a történelemben hallhatóvá tegye az isteni Szót. Nem beszélhet róla csupán úgy, mint a múlt emlékéről, hanem meg kell őt elevenítenie, mint a feleletet minden kor és minden ember életének végső kérdésére. Ehhez szükséges a megtestesülés tanának existenciális szemlélete. Isten atyasága A tudat a lét kifejezése. Ezt a megállapítást Krisztus emberi tudatára is alkalmazni kell. ö egyszerre Isten és ember, ezért úgy beszél Istenről, hogy abban az ember is benne van, viszont amikor az emberről szól, Istennel fennálló kapcsolatát tartja szem előtt, őbenne az emberi természet alkalmas volt arra, hogy Isten kimondja magát benne, ebből viszont legalább annyi következik, hogy a földi élet kerete alkalmas Isten keresésére és megtalálására. Krisztus ezt a gondolatot még tovább viszi Isten atyaságának emlegetésével. Az atyaság és fiúság egymás felé néző, egymást feltételező és magyarázó fogalmak. Egyik nincs a másik nélkül. Ha már most Krisztus az Isten szót egyszerűen azonosítja az Atyával, ennek az atyaságnak egyetemesnek kell lennie, azaz minden ember felé ki kell tárulnia. Ugyanakkor viszont minden emberben benne kell lenni az alapvető képességnek arra, hogy Isten gyermekévé váljék. Ma, amikor a kereszténység érzi, hogy a hagyományos teológia fogalmaival nem könnyű Istenről beszélni, ezek a meglátások nem fölöslegesek. „A vallás terén a legtöbb ember azt gondolja, hogy abszurd dolgokat kell igaznak tartania és olyan világképpel dolgoznia, ami a mindennapi élet számára irreális. A kinyilatkoztatáshoz való hűségünket csak úgy őrizhetjük meg, ha a hitet a mai nyelven fejezzük ki” [9]. Schillebeeckx ezt az eltolódást annak tulajdonítja, hogy elveszett a folytonosság a „természetes teológia” és a keresztény hit között. A természetfölötti rend bármennyire más és magasabbrendű, mint a „természet”, mégis ugyanannak az Istennek az ajándéka, aki a természetet megalkotta. Hozzá kell még tennünk, hogy a kegyelmi rend nem a mi hitünk alapján kezd működni, hanem mint ingyenes adomány, megelőzi a hitet és minden tudatos vallási tettet. Az egész kozmosz bele van foglalva Isten megváltó és üdvözítő akaratába. Mindebből arra akarok következtetni, hogy Isten atyaságának és az ember fiúságának találkozása valószínűleg sokkal egyetemesebb, mint hogy arra a körre szorítsuk össze, amit a hit tudatos megváltásának nevezünk. Mivel Krisztus egyesítette magában az isteni és emberi természetet, azért az Istennel való találkozást megkísérelhetjük úgy is, hogy az emberről beszélünk. Schillerbeeckx ilyen gondolatmenetet ajánl: Észre kell vennünk, hogy rengeteg embernek megvan a bizalma az élethez, olyanoknak is, akik a kifejezett „vallásosságig” nem jutottak el. Gyengeségük és tévedéseik ellenére is őszintén borzadnak az igazi rossztól és a végső szót a jótól várják. Az a totális magatartás, amely az életet igazi értékeivel együtt átfogja, másként nem értelmezhető, csak a „numinózum” megsejtésével. Ezek számára a tényleges emberi élet valamilyen formában üdvösségi ígéret, ami nem magyarázható a konkrét emberi létből. Ezt minden ember vagy elfogadja vagy tagadja, hiszen vagy vállalja az életet értékeivel együtt vagy elveti. A bűnt illetőleg a megátalkodottságot úgy kell tekintenünk, mint az élet igazi céljának, értelmének 245
