Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 4. szám - MEDITÁCIÓ - Gál Ferenc: Karácsony kérymája

elutasítását. Gondoljunk arra, hogy valójában minden bűn a szeretettel való visz- szaélés, a szeretet pedig a legalapvetőbb igény, amitől megnyugvást, bátorítást, boldogítást várunk. A történelem ellenkező jelei ellenére, az ember tekinthető úgy, mint ajándék embertársa számára. A Szentírás ezt azzal támasztja alá, hogy az Isten országának kegyelme az emberek világában valósul meg: mint az igazságosság, szeretet és béke országa; olyan ország, amelyben már nem lesz rossz és nyomorúság, s ahol minden könnyet letörölnek (vö. 2 Pét 3, 13; Jel 21, 4). A keresztény remény bizonyosra veszi, hogy ezt a lehetőséget kegyelmileg valóban megkaptuk. Ezért a keresztény ember abban a hivő tudatban él, hogy az evilági rend érdekében tett befektetése nem hiábavaló” [10]. Itt ugyan soha sem jutunk el a teljesedéséhez, a kinyilatkoztatás világosan meg is mondja, hogy Isten országának teljes győzelme odaát vár ránk, de nem mint emberségünktől idegen megoldás, hanem olyan, ami személyes tudatunk és társas természetünk vonalába esik. Mindenesetre aki őszintén fáradozik az egész ember boldogításán, arról először is feltételezhetjük, hogy a mindenütt jelenlevő kegyelem hatása alatt áll, másodszor nem tud napirendre térni afölött, hogy a jó a rossz martaléka legyen.

Krisztus nem látta reménytelennek vállalkozását, amikor az Isten országát hirdetni kezdte, sem akkor, amikor művét rábízta apostolaira. Arra a természetre épített, amely hivatva van az istenfiúságra, s amely alkalmas arra, hogy felfogja az Atya hívását. Akárhányszor a teológiai szemléletbe is becsúszott a partikulariz- mus, mintha az emberiség ki lenne szolgáltatva az áteredő bűnnek és a személyes bűnnek. A bűn kétségtelenül szomorú valóság a történelemben, de Isten atyai irgalma ezt a bűnös emberiséget irányítja az üdvösség felé. Isten nem közömbösen nézi vívódásunkat, hanem kegyelmével megelőzi akaratunkat. Atyaságának az a bizonyítéka, hogy szerette ezt a világot és egyszülött Fiát adta érte. . . Nem azért küldte Fiát a világra, hogy elítélje a világot, hanem hogy a világ üdvözüljön általa (Jn 3, 16-17). Az igehirdetésnek meg kell állni az ilyen kijelentések mellett, örülni kell nekik, nem pedig egy kishitűségből megfogalmazott de-ve 1 gyengíteni azok erejét.

Nem kétséges, hogy akad elég rosszakarat és a kárhozat is valóság, de maga Krisztus sok földi túlkapást annak tulajdonít, hogy az emberek „nem ismerik sem az Atyát, sem őt” (Jn 16,3). Nincs ebben felhívás .arra, hogy Isten atyai megnyilatkozásainak nagyobb teret biztosítsunk az igehirdetésben? Nem idegen dologgal állunk szemben, hanem azt hirdetjük a hit bizonyosságával, amit burkoltan a töprengő ember is megsejt, amikor nem tud belenyugodni a gondolatba, hogy a személyes lét céltalan legyen. Az Egyház a tudatos hittel a kifejezett találkozást teszi lehetővé azok számára, akik előbb csak jelképekben tapogatóztak az Isten után. Ez a költészet az élet prózájában.

Krisztus az Atya képe

Az apostoli igehirdetés feltűnően hangsúlyozza a kettősséget Krisztus vándorélete és megdicsőülése között. Az Atya jobbján embersége megkapta a beteljesülést, de a keresztény hit kezdettől fogva arra mutatott rá, hogy „az istenség egész teljessége testi formában benne lakott” (Kol 2, 9), ő volt az „Atya titka” (Kol 2, 2), még vándoréletében állította magáról, hogy „aki őt látja, az látja az Atyát” (Jn 14, 9). ö tehát testi valóságban a világ megváltásának és megdicsőülésének szentsége. Nagy Szent Leónak kedvenc gondolata az, hogy Krisztus testi születésével megnyílt az út kegyelmi újjászületésünkhöz [11]. Szent Tamás is kifejti, hogy a Fiú örök születésének vetülete történeti születése Máriától, annak vetülete pedig a mi kegyelmi újjászületésünk.

246