Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - MEDITÁCIÓ - Gál Ferenc: Karácsony kérymája
A Szentírás előadásában két állítás tükröződik: az apostolok teljes ráhagyatko- zással fordulnak Krisztus felé, kezébe teszik üdvösségüket, beléje vetik hitüket, reményüket s miatta tesznek fel mindent a szeretet parancsára. Krisztus viszont teljes magától értetődöttséggel fogadja ezt a ráhagyatkozást, sőt követeli, hogy ne botránkozzanak benne; úgy higgyenek neki, mint az Atyának, s ha életüket elvesztik érte, visszaaadja azt nekik az örök életben. Szavai és csodái nem hagynak kétséget aziránt, hogy teljes meghatalmazása van a bizalom elfogadására, mert minden hatalom az övé a mennyben és a földön. Benne tehát találkozunk egy emberrel, aki „radikális és egyéni módon egy az Istennel” [7]. Hogyan közelítsük meg őt a tudat oldaláról? A gondolkodó ember alapvető élménye annak meglátása, hogy valahonnan jön és valahová megy, a múlt és a jövő, az elindulás és a cél között érzi magát. Ügy létezik, mint jövevény és megszólított, kimondhatatlan titok előtt áll és a lét értelmét célzó állásfoglalása - minden tévedés és húzódozás ellenére — csak igen vagy nem lehet. Ez a valahová tartozás és valamerre irányulás a teremtő Isten ajándéka és az ember tette. Minél inkább tudomásul veszi ezt a iétbeli elhivatottságot, annál szabadabb, annál inkább kitöltve érzi életét. Krisztusban teljes volt a meglátás: az Atyától jött és őhozzá megy vissza. Benne az emberi lét existenciális kérdése teljes feleletet kapott, ezért tudatában nincs homály, magatartásában nincs ingadozás. Annyira radikálisan képviseli az Atyához való relációt, hogy tanítását, tetteit is vele hozza kapcsolatba, sőt kijelenti, hogy rajta keresztül az Atyát szemlélik (vö. Jn 14, 9). Állításaiból kicsillan az a tétel, hogy emberi alakja nem egyéb, mint az Isten önkimondása az emberiség felé. Benne az Atya egészen és visszavonhatatlanul a világ felé fordult. A próféták esetében csak emberi szót használt fel tanításának közlésére vagy az általuk véghezvitt csodákban mutatta meg erejét. Itt most az emberi élet összképében mutatkozik meg: szava, tette munkája, mosolya, szenvedése mind az Isten kifejezésmódja az emberek világában. Azért lehetséges ez, mert az ember teremtésében az Isten képe lett. A képnek egyszer ilyen isteni fénnyel fel kellett csillanni, hogy ráébredjünk az emberi lét igazi értékére. Congar szavaival élve, azzal, hogy az ember a teremtésben Isten képe (eikon) lett, megkapta az alapvető képességet arra, hogy valahol Isten teljes kinyilatkozásának (epiphania) tükre legyen [8]. Krisztus embersége tehát nem jelmez, nem álruha, hanem eleven kép: „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1, 15). Isten az emberi élet kategóriáiban tárul ki felénk, így hidalja át világfelettiségét. Nem merészség annak a következtetésnek a levonása, hogy ami jó az emberben, az mind Istenre emlékeztet. Az emberből utak nyílnak Isten felé. A jóság, igazságosság, lelki erő, felelősség, szeretet mind túlmutat az emberen. A szellemi értékek megvalósításánál érezzük, hogy tudatos létünk nyitott kérdés. Soha nem láttuk volna meg a történelem igazi értelmét, ha Isten nem ad megfellebbezhetetlen feleletet. A kinyilatkoztatás az Igének a megtestesüléséről beszél. Amikor az Atya az ember számára mondja ki magát, akkor annyira az emberhez méri a szavát, hogy az isteni személy marad, de emberré is válik. Az isteni közlés csodájával állunk itt szembe, épp úgy, mint az eukarisztiánál. Krisztus is szerette övéit (Jn 13, 1), velük akart maradni, mint áldozat és táplálék. Az ajándékban annyira személyes szeretetét adja, hogy a kenyér és bor mindenható szavára testévé és vérévé változik. Nemcsak jelképezi jelenlétét, hanem valóságban tartalmazza. Az isteni szó mindörökre hangzik el és tartalma kimeríthetetlenül gazdag. Az egyháznak a világ végéig az ő teljességéből kell merítenie (Jn 1, 16). Nemcsak a kinyilatkoztatás teljességét látjuk meg benne, hanem egyúttal az ember lényegi lehetőségének végső megvalósulását. Benne az Istennel fennálló egység a teremtett lét alapjánál kezdődik, ezért az a dicsőség, amit a feltámadásban magára 244
