Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - MEDITÁCIÓ - Gál Ferenc: Karácsony kérymája
gatja őket. . . Érthető, ha egyesek indítványozzák, hogy egy ideig hallgassunk a „végső dolgokról”, amíg a szavak, amelyekkel visszaéltünk, megtisztulnak. De így nem fognak megtisztulni. Mi nem moshatjuk tisztára az „Isten” szót és mi nem tehetjük egésszé. De úgy ahogy van, beszennyezve és megtépázva, felemelhetjük a földről és cgy-egy gondterhes órában rátekinthetünk” [6]. A keresztény hivő tovább mehet, mint az, aki csak az ószövetségi kinyilatkoztatásból táplálkozik. Az isteni Szó, az Ige megtestesült, magára vette életünk terhét, bűneinket, a keresztrefeszítés gyalázatát, de harmadnapra feltámadt. Elénk állította, hogy az Isten neve így halad végig a történelmen: rajta van a kereszt botránya és a feltámadás dicsősége, a gyengeség és az erő, a hatalom és a megbocsátó könyörület. Mivel Isten, azért misztérium, s mivel teremtő, azért mindig emberi probléma marad. A megtestesülés Az Isten emberrélevésének első látszatra mitológiai íze van. A régi vallások beszélnek az istenek megjelenéséről, de egyrészt azokat soha senki térben és időben nem rögzíti, másrészt nem kísérlik meg annak megmagyarázását, hogy a világfeletti istenség milyen módon érzékelteti magát. Különben a világfelettiség maga is csak elmosódott fogalom marad. Jézus Krisztus esetében azonban nem arról van szó, hogy őt utólag az istenek sorába iktatták, vagy hogy az istenség megszűnt volna Isten lenni, amikor emberré lett. A keresztény teológia már az első századokban igyekezett a misztériumot megközelíteni. Kiindulása az volt, hogy az értelmes lényekben meg lehet különböztetni a személyt és a természetet. A személy befelé oszthatatlan, azonos az én-nel, kifelé azonban abban nyilvánul meg, amit elmondhat magáról és amit birtokol. A személynek ezt a külső tükröződési formáját nevezzük természetnek. Krisztusban az Isten megtestesülése azt jelenti, hogy az emberi természet konkrét jegyeiben fejezte ki magát: vagyis az isteni személynek megvolt az emberi teste, lelke, gondolkodása, érzelemvilága, ö egy valóság, egy személy, de kifejezi magát az örök isteni természetben és abban az emberi természetben, amit születésekor vett magára. Ma a kalkedoni zsinat által meghatározott dogmáról sokan megállapítják (Barth, Bonhoeffer), hogy csak a „létet” magyarázza, de nem ad eleven képet arról a dinamizmusról, amivel Isten a megtestesülésben az ember felé fordult. A kalkedoni atyák az akkor vitatott kérdésre adtak feleletet, hogy Krisztus csak ember-e, akit Isten utólag gyermekévé fogadott, vagy valóságos Istenember? A dogma megszövegezése ebből a szempontból nem hagyott kívánni valót. Ha azonban a mai kérdésre akarunk válaszolni, hogy Isten milyennek mutatta magát Jézus Krisztusban, akkor vissza kell mennünk az eredeti apostoli igehirdetéshez. Meg kell jegyeznünk, hogy az újszövetségi Szentírásban az „Isten” általában az Atyát jelenti, szemben a Fiúval, az „Ürral” és a Szentlélekkel. A názáreti Jézus konkrét emberi alakjában egynek mondja magát az Istennel. Ilyen következetességgel ezt még soha senki nem merte állítani magáról. Halálos ítéletét is azért mondják ki (Mt 26, 64), mert isteni tulajdonságot és hatalmat követelt magának. Az apostoli tanítás nemcsak azt állítja Krisztusról, hogy ezt vagy azt tette érdekünkben, hanem létünk értelmét hozza vele kapcsolatba: általa és érte teremtett minket (Kol I, 16), benne kaptuk a kiválasztást (Ef 1, 4), ő szerezte meg bűneink bocsánatát, benne lettünk tagjai Isten országának. Ö az elsőszülött a teremtmények közül (Kol I, 15), tehát az a megdicsőülés, amit a föltámadásban magára öltött, az egész kozmoszra vonatkozik. Az ő fősége alatt valósul meg a végső természetfölötti rend, amely tükrözni fogja Isten bölcsességét, szentségét és szeretetét (Ef i, 10). 243
