Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - MEDITÁCIÓ - Gál Ferenc: Karácsony kérymája
MEDITÁCIÓ GÄL FERENC KARÁCSONY KÉRYGMÁJA A keresztény teológia és igehirdetés tulajdonképpen évszázadokon át feltételezte, hogy az emberek tisztában vannak azzal, mit kell az „Isten” fogalom alatt érteni. Még Szent Tamás is így nyilatkozik: „Mindenki előtt világos, hogy mit jelent az Isten szó” [i]. Azért inkább csak létét bizonyították és sajátságairól beszéltek, de világfelettiségének és felfoghatatlanságának misztériumát kevéssé érintették. Ma már maga a Zsinat felhívta a figyelmet arra, hogy az istenfogalom elutasítása mögött sokféle lélektani magatartás lehetséges. Akárhányan tagadnak egy nevet vagy egy fogalmat, ami semmiképpen sem azonos a kereszténység Istenével [2]. A filozófusok nagy része pedig Kant óta kétségbevonja annak lehetőségét, hogy a tapasztalati dolgokból való következtetéssel elérhetjük-e egyáltalán Istent. P. Tillich, a protestáns teológus nem habozik kijelenteni, hogy Isten létének állítása és tagadása egyformán ateizmus, hiszen ő egészen más, mint a mi világunk, tehát semmit nem állíthatunk róla [3]. Az „Isten halála” néven emlegetett teológiai mozgalom képviselői egyenesen azt tanácsolják, hogy amíg valami jobb kifejezésmódot nem találunk, addig egyelőre ne is beszéljünk Istenről, hiszen a természettudomány és technika kategóriáiban gondolkodó mai ember úgysem érti, mit akarunk mondani [4]. Merleau-Ponty fenomenológiai gondolkodásmódjából kiindulva úgy véli, hogy a keresztény hitet, illetve az Istenről szóló tanítást nem lehet többé fenntartani - legföljebb tomista alapon (szerinte a valóságtól elszakadt fogalmakkal), vagy talán akkor, ha a kereszténység egy dogma nélküli hitté alakul át, azaz sajátos tartalom nélküli hivő kitárolássá [5]. Bultmann a mitosztalanítással meg is közelítette az ilyen „kereszténységet”. Az ismeretelméleti kifogások mellett jelentkeznek a gyakorlati ellenvetések, hogy az istenfogalom korlátozza az ember szabadságát, sőt kiskorúságban tartja, mások a világban tapasztalható rosszat nem tudják összeegyeztetni a Teremtőről alkotott képpel, ismét mások a hívők emberi gyarlóságát írják az általuk vallott Isten számlájára. Mindez eléggé mutatja, hogy valóban nem könnyű Istenről beszélni, s még kevésbé könnyű úgy beszélni, hogy szavunk visszhangra találjon a modern ember lelkében. Ez a probléma csendül ki az ószövetségi hitet valló Martin Buber szavaiból: „Isten ... ez a legjobban megterhelt emberi szó. Egyetlen más szót sem hurcoltak és tépáztak meg annyira, mint ezt. Éppen azért nem nélkülözhetjük. Az emberi nemzedékek félelemmel teli életük terhét erre a szóra rakták rá s a földre nyomták, azért a porban fekszik és mindenki terhét hordozza. Vallási küzdelmek céltáblája volt ez a szó: öltek érte vagy meghaltak érte, rajta van ujjuk lenyomata és vérük foltja. De hol találunk még egy szót, amellyel kifejezhetnénk a legmagasabb dolgot? Ha a filozófusok legbelső kincstárából a legtisztább, a legtündöklőbb fogalmat veszem elő, csak semleges gondolatképet kapok benne, nem pedig annak jelenlétét, akiről tudom, hogy emberi nemzedékek rettenetes életükkel és halálukkal tisztelték vagy lealacsonyították. Őrá gondolok, akire a pokol kínját átélő és az eget ostromló emberi nemzedékek gondoltak. Igaz, hogy karikatúrát rajzolnak és aláírják, hogy „Isten”; öldöklik egymást és azt mondják: „Isten nevében”. De amikor minden düh és acsarkodás elcsendesül, amikor a sötétben egyedül maradnak vele, már nem ö-t mondanak, hanem úgy sóhajtoznak, hogy Te, s mindnyájan ugyanarra az Egy-re gondolnak. Ha még hozzáteszik, hogy „Isten”, akkor nemde a valóságos Isten, az Egy, az emberiség Istene az, akihez kiáltanak? ö pedig hallja és meghall242
