Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - TÁVLATOK - Ianua vitae (Döntés a halál pillanatában?)
sen is értelmezni. Egyet azonban nem feledhetünk: mindkét „fajta” halálos bűn, ha csakis a bűnös embert tekintjük, ha csakis az emberi erőre gondolunk, helyrehozhatatlan, tehát végleges. A halálos bűnt elkövető ember azonban még abban az állapotban él, hogy Isten kegyelméből a megváltás gyümölcseit élvezhesse. A halálba taszító bűnnél viszont ezt már nem mondhatjuk el. Arra a kérdésre tehát, hogy vajon az ember halálos bűnét, melyben a halál pillanata éri, még egy új, szabad aktussal „halálba taszító bűnné” változtatja-e, - minden valószínűség szerint nem-mel kell felelnünk. Az ilyen ember ugyanis radikális következményében is azzá válik, amivé tudatos halálos bűnével is lenni akart, ti. amidőn bűnével Isten ellen döntött. A halálos bűn belső dinamikájának következménye, hogy - ha így éri az embert a halál pillanata -, akkor egyben halálba is taszít. Ez a halálos bűn immanens konzekvenciája. Ehhez nincs szükség új, szabadon választható és végrehajtott aktusra. Schüller a végső döntés „folyamatos begyakorlásának” lehetőségét is vizsgálja. Itt arra az eredményre jut, hogy ennek lehetősége valóban fennáll, e lehetségességnek azonban csak valószínűségéről és nem bizonyosságáról beszélhetünk. Schüller itt az erények „begyakorlásáról”, ill. a habituális bűnről szóló teológiai tanítására, a vonatkozó párhuzamra hivatkozik. A „begyakorolt” szabad választás azonban nagyon ellentmondásos tartalmat rejt. Nem állítja, hogy e probléma később nem válik megoldhatóvá. Figyelmeztet azonban, hogy még eddig de facto nem oldották meg a végső döntés hipotézisének e súlyos, belső ellentmondásokkal terhelt következményét. A legsúlyosabb problémának Schüller minden kétséget kizáróan azt tartja itt, hogy a hipotézis a földi életnek az üdvösség szempontjából való - kinyilatkoztatott - jelentőségét leértékeli, mi több, megfosztja valódi jelentőségétől (das irdische Leben des Menschen um seine Heilsbedeutung gebracht werde). Ne feledjük - figyelmeztet befejezésül Schüller hogy mindaz, aki élő hittel, reménnyel és szeretettel hal meg, a legnagyobb fokú személyes állásfoglalással lépi át az élet kapuját. S ezért nincs szüksége - rendes körülmények között — még valamilyen „minősített” döntésre. S bár a hipotézis - jobb híján - a meg- kereszteletlen gyermekek esetében alkalmazható, illegitim törekvés lenne azonban azt minden további érvelés, bizonyíték felsorakoztatása nélkül minden emberre alkalmazni. Már utaltunk fentebb Alois Winkl- hofer-te, aki egy hosszabb tanulmányban (Zur Entscheidung im Tode, Theol. u. Glaube 1967. 187-210) foglalkozik a végső döntés problematikájával. Ennek eredményeit foglalja össze a fentebb idézett folyóiratban (Theol d. Gegenwart, 1968. 20-26). Winklhofer hangoztatja, hogy a szóban forgó hipotézis egy posz- tulátum eredményeként állhat előttünk, melyet azonban sem ia biblia, sem a tradíció nem tartalmaz. Igaz szerinte ellene sem lehet e forrásokból érvet felhozni. A hipotézis érdeme az, hogy fényt vethet a halál sötétségére, ezért adhatunk és hagyhatunk számára bizonyos időt és chance-ot. Foglalkozik Winklhofer számos teológus, így Spindeler és Schüller ellenvetéseivel is. A vonatkozó reflexiók meglehetősen sommások, írójuk is vallja, hogy inkább egy sajátos, a maga által megfogalmazott teória mellett akar érvelni. Ami Spindeler ellenvetéseit illeti, itt Winklhofer megjegyzi, hogy az élet, ill. halál problémájánál némi fogalomzavar áll fenn. Spindeler ugyanis nem úgy értelmezi Heideggert, amint azt Boros teszi. Kiemeld, hogy a halál nem oly radikális vég az ember számára, mint az állatnál. (Úgy véljük, ezt egyetlen hivő ember sem állíthatja, - és ily formában Spindeler sem teszi.) Winklhofer - Borossal együtt - hangoztatja a halálban, mint emberi aktusban megnyilatkozó aktivitást, személyes közreműködést, hozzáfűzi azonban, hogy természetszerűen ezt semmiféle emberi tapasztalás nem igazolhatja. Épp ezért itt valóban csak keresztény magyarázat kísérletéről lehet 239
