Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - TÁVLATOK - Ianua vitae (Döntés a halál pillanatában?)
szó. A teológiai interpretáció itt még valóban nem mondható kiérettnek. Helyteleníti Winklhofer, hogy Spindeler nem látja be: az ember egész életében nem képes teljesen szabad, minden külső és belső zavaró, gátló momentumtól ment döntést hozni. Sem a „tökéletes bánatban”, sem a halálos bűnben. Ezért nehéz belátni, miért kellene a végső szabad döntést a halálos bűn tagadásának minősíteni? Kétségtelen, hogy a keresz- teletlenül meghalt gyermekek sorsa Isten kezében van. Mivel azonban Isten erről semmit nem nyilatkoztatott ki, azért erről semmit sem tudhatunk. Ki gátolhatná azonban az értelmes hivő embert abban, hogy gondolkodjék a hit titkain, hogy jogos teológiai spekulációval foglalkozzék? Joggal hozza viszont Spindeler az ellenvetést, hogy a szentírás sehol sem tekinti a halált, mint a végső döntés aktusát, soha ily szellemben arról nem szól. Persze - írja tovább Winklhofer - új teológiai kutatómunka új biblikus szempontokat is vethet majd fel, s erre ő maga is tesz kísérletet. - Ami a Boros által említett „Grundintention”-t illeti, mely azután befolyásolná a halálban való döntést, ezt tán valóban nem zárja ki az a 'körülmény, hogy a szentírás csakis a halál előtti cselekedetekről szól. A hipotézis ugyanis nem „radikálisan új”, elő nem készített döntést akar propagálni, hanem az emberi alap-magatartásnak mintegy véglegesítése lenne az (Verend- gültigung der menschlichen Haltung). Más szóval: a végső döntés nem egyéb, mint az egyes döntések összefoglaló summája (valóban ezt akarja mondani a hipotézis?). - Winklhofer így fejezi be a Spindeler kritikájával kapcsolatos megjegyzéseit: ha helyesen értjük, akkor aligha állíthatjuk, hogy L. Boros hipotézise ellentétben állna a hit adottságaival. Mint említettük, Winklhofer itt hosz- szabb tanulmányának összefoglalását adja, így - bár röviden - érveinek, felfogásának lényegét közli. Ugyanígy csak a lényegre mutat rá Schüller nehézségeire adott válasza. Schüller ellenvetéseit magas teológiai kvalitásúaknak tartja. Elismeréssel nyilatkozik Winklhofer arról is, hogy itt nem merev szembehelyezke- déssel találkozunk, hanem jogos, érveket követelő, további munkára serkentő kritikával. Kifogásként említi, hogy nem követi teljesen Boros elképzeléseit (úgy véljük, Schüller nem is erre vállalkozik tanulmányában). Hivatkozik továbbá arra, hogy már a múlt századból is ismert az ún. „illumináoiós elmélet”, mely sze rint Isten a végső pillanatban megvilágítja az embert, aki azután e fényben hozza meg Istennel és önmagával szemben döntését. Így - e teória szerint - a kegyelem és az emberi szabadság számára egyaránt megfelelő hely áll rendelkezésre. Ez a sajátos fény nem a „visio beata” világossága még, tehát még nem a végső és visszavonhatatlan állapot. Persze - mint Winklhofer maga is mondja - itt újra csak egy hasonló „teóriát” hívunk segítségül s nem bizonyítékokat, nyomós érveket hozunk. Winklhofer írását olvasva feltétlenül szembetűnik, hogy ő általában csak a „lehetséges”, „alighanem” stb. szavakkal tudja a hipotézisnek tarthatóságát olvasói elé állítani. - Tanulmánya végén saját hipotézisével egészíti ki Boros (és mások) „optio finalis” teóriáját, mely az emberi aktivitásnál, döntésnél sokkal fontosabbnak jelöli meg Isten végső ajándékát. S úgy tűnik, ez a szemlélet meg is felel az egyház közel kétezeréves imád- ságos liturgikus praxisának is. A „jó halál kegyelméért” mondott votiv-mise és a haldoklók imája is erre utalnak. Nem bírálatnak szánta tanulmányát ]osef Ratzinger tübingeni dogmatikaprofesszor, még csak meg sem említi a szóban-forgó hipotézist. Néhány idevágó gondolatát mégis hasznos lesz ismertetnünk (Von dannen er kommen wird zu richten die Lebendigen und die Toten, in: Hochland, 1968. 493-498). Az Ür újrajövetele, írja, nemcsak az üdvösséget, hanem a világ végső állapotát is jelenti majd. S ez a végső állapot nem valamilyen természeti folyamat feltarthatatlan eredménye, hanem sokkal inkább a szabadságban gyökerező felelősség kibonta240
