Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - TÁVLATOK - Ianua vitae (Döntés a halál pillanatában?)
val Istent pl. valamilyen zsarnoknak képzelte el. 2. Senki sem üdvözülhet pusztán azért, mert pl. jámbor szülei voltak; mert kispolgári előítéletei, félelme miatt kerülte csupán a rosszat; mivel őt is szerették és ezért könnyen elhitte, hogy Isten is szereti őt. - 3. Isten nem kicsinyes és nem kényúr, ezért csak akkor kárhozhat el valaki, ha teljes világossággal Krisztus ellen foglal állást. Sem szellemi, sem anyagi örökség nem dönthet az üdvösség kérdésében, hanem csakis a végső, Krisztus mellett, vagy ellen hozott döntés. 4. Minden embernek legalább egyszer lehetősége van, hogy a Fel- támadottal találkozzék, őt személyesen megismerje. Áll ez a pogányokra és po- gányként meghaló keresztényekre is, a valláserkölcsi vonatkozásokban kiskorú szinten maradottakra, sőt olyanokra is, akik Istent gyűlölték, mivel benne pl. a kapitalista „kizsákmányolás” eszközét látták csupán. S áll ez a gyengeelméjűek- rc és kereszteletlenül meghalt gyermekekre is. Mindezek számára - a hipotézis értelmében - nyitva áll a lehetőség, hogy a nagy találkozáskor személyes, végső döntésükkel foglaljanak Krisztussal kapcsolatban állást. 5. Mindannyiunknak ébereknek kell lennünk, hiszen senki nem adhat számunkra biztosítékot, hogy a halálban majd helyesen döntünk. Amit a jövőben szeretnénk, már a jelenben kell munkálnunk. Az élet kis döntéseivel kell a végső nagyra felkészülni. Ezért az élet nem más, mint folytonos begyakorlása az ítéletnek (Einübung in das Gericht). Már a jelen pillanatban kell megtérnünk, ha őszintén kívánjuk a halálban való hazatérést. Az ily előzetes kis döntések félreállítása azért nem más, mint egzisztenciális hazugság. Ki kezeskedhet arról, hogy az utolsó pillanatban életünk egész irányát megváltoztathatjuk? Csakis mi magunk - és ma ... A végső döntés hipotézise ezért nem csupán „felszabadít”, de követel is (vö. L. Boros: Erlöstes Dasein. Betrachtungen über den Tod. Mainz, 1965. 93-97.). Boros más írásában is (Tod als Ver-, heissung, in: Christus vor uns. Frankfurt M. 1966. 111-118) erélyesen tillakozik a vád ellen, hogy hipotézise letérítene a keresztény élet útjáról. Űjra hangoztatja, hogy a végső döntés az embertől függ, s azt előzetesen elő kell készítenie. Ezért a halálban való döntés gondolata az éberséget nem csökkentheti - ellenkezőleg! Mint említettük, a „végső döntés” hipotézise nem egészen új a teológiában. Különösen a megkereszteletlen gyermekek sorsának problémáját igyekeztek e teóriával magyarázni. Természetesen a tárgyilagos vizsgálódás fel kell hogy vesse azt a kérdést is, vajon az egyháznak közel kétezeréves, a kinyilatkoztatásra építő teológiája miért nem írt a közelmúltig soha ily szellemben? Egyben amellett sem mehetünk el szótlanul, hogy az ismertetett hipotézisnek komoly bírálói is akadnak. A számos kritikai megjegyzés közül ezért egy-kettőt szintén ismertetünk. Alois Spindeier (Mysterium mortis. Theologie und Glaube, 1966. 144-159) részletesen foglalkozik a végső döntés teóriával. Az elvontabb, inkább bölcseleti ellenvetések ugyan szervesen a bíráló megjegyzéseihez tartoznak, itt azokat azonban csak érintjük. Spindeler nehézséget lát a halál pillanatának (Moment des Todes), a halál ban való döntés hang- súlyozásának kiélezésében. Oly „időtlen pillanatról” van itt szó (ein zeitloser Umbruch, dessen Zeitlosigkeit aber einen zeithaften Übergang bedingt), melyet az idő kategóriájában élő ember sem elképzelni nem tud, sem soha nem tapasztalhat meg. Ebben a „sui generis” pillanatban - a hipotézis szerint - a lélek mégis képes egész sor aktus végrehajtására. Ha az elméletre - mint szerzője állandóan hangoztatja - a hipotézis fogalmát kell alkalmaznunk, akkor az e pontra valóban nagy mértékben áll. Hogy az ember egész élete során soha teljes értékű, szabad aktust nem hajthat végre — olvassuk tovább a kritikát -, ez teremtett mivoltunk lényegi velejárója. Mindazonáltal minden normális ember halála előtt is világosan, személyes állásfoglalásokkal dönt a jó mellett vagy 235
