Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - TÁVLATOK - Ianua vitae (Döntés a halál pillanatában?)
semmit. A halál szent kapuján a végtelen és szent titok világába lép át az ember: ez a halálnak transzcendenciája. - Még nem a teológus, hanem a bölcselő hangján figyelmeztet Welte: A halál értésére adja az embernek, hogy üdvössége útján a végtelen és szent titokra van utalva. A halál hallgatag sötétsége figyelmeztet, hogy az ember óvakodjék a „halál ügyében” minden magabiztos bizonyosság hangoztatásától (vö. Heilsverständnis, Freiburg 1966, 127-40). A kiragadott néhány gondolat is rámutat a nagy igazságra: a halál misztériumának „izgató”, titkokkal terhes valósága felé, a bizonytalan biztos felé az ember csak saját életének egzisztenciális bázisa felől tekinthet. A tapasztalás a halálig tart, a halálban és azon túl a titok világa int felénk. Természetesen a gondolkodó, az értelmező, jelen és múlt súlyos problémáit bogozgató ember a halál titka felé is érdeklődve fordul. A titok világa, a mysterium mortis vonzza az embert. S a titok nyitja felé két úton közeledhet: a bölcselő és a kinyilatkoztatásra építő teológus útját járva. Természetesen a két utat harmonikusan össze is lehet kapcsolni. A teológia közel kétezeréves útján Krisztus szavaira, illetőleg a teljes kinyilatkoztatásra építve közvetítette és mondja el ma is a hívők számára a keresztény tanítást. A filozófus azonban - a keresztény filozófus is - legfeljebb arra ügyel, hogy normaként vessen pillantást a kinyilatkoztatott tanításra. Egyébként szelleme szabadon szárnyalhat, hipotéziseket kereshet, illetőleg állíthat fel. Az elmúlt néhány évben a keresztény bölcselők és teológusok egész sora fordult érdeklődéssel a halál misztériuma felé. Tán a legnagyobb figyelmet és legtöbb vitát Ladislaus Boros műve, a „Mysterium mortis” (Olten-Freiburg, 1964), illetőleg az ebben kifejtett „Endentscheidungshypothese”, a végső döntésről szóló teória váltotta ki. Boros hipotézise — amint erről pl. Alois Winklhofer is ír (Theol. der Gegenwart, 1968. 20-26) nem egészen új. Már a múlt században többen képviselték (pl. Machet, 1817; Klee, 1835; Mayerhofer, 1814 stb.). Az ismertebb auktorok közül H. Schell, P. Glorieux nevét lehet említeni. Napjainkban épp Winklhofer könyve nyitja meg a sort (Ziel und Vollendung, Ettal 1951), majd Karl Rahner, H. E. Heng- stenberg, O. Betz, F. Mussner, P. Schoo- nenberg és még számos szerző írására utalhatunk. Boros több kiadást megért művében és számos egyéb írásában hangoztatja, hogy „hipotézist” kíván nyújtani. Amidőn a halál misztériumáról elmélkedik, az élet egyik nagy titkáról szól. Hipotézisét tételszerűeri így fogalmazza: a halálban tárul fel az ember számára a lehetőség, hogy első teljes személyes aktusát (zu ersten vollpersonalen Akt) végrehajthassa; így az lényéhez mérten legmegfelelőbb helye (seinsmässig bevorzugte Ort) az öntudatraébredésnek, a szabadságnak, az Istennel való találko- zásnák s az örök sorsunkról való döntésnek. Boros könyvének első két nagy részében módszertani és bölcseleti alapozását nyújtja teóriájának. Blondel, Maréchal, Bergson, Heidegger gondolataival, illetőleg azoknak alkalmazásával találkozunk itt. A teológiai nagy fejezetben is e szerzők nyomán alkalmazott bölcseleti megfontolást használ fel hipotézisként a teológiai fejtegetés számára. Konklúzióként megállapítja, hogy a halál szakramentá- lis szituáció - a Krisztussal való titokzatos és legmagasabbrendü találkozása az emberéletnek. E röviden, tételszerűen felsorolt, „száraz” tanítás mögött igen gazdag, szinte azt mondhatnók: húsba-vérbe vágó tartalmat találunk. A részletesebb ismertetésnek mindjárt bevezetőjében megállapíthatjuk: nem kis feladatra vállalkozott Boros, amidőn hipotézise előadásánál a „halál pillanatára” (Moment des Todes) utal, s azt kérdezi: mi történik voltaképp a halál ban. Tehát nem előtte és nem is az után. A felvetett kérdés valóban nagy horderejű. Nem csupán az egyes ember számára, de elvi, teológiai szempontból is. A tisztítótűz, örök kárhozat és mennyország, a meg nem keresz233
