Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - TÁVLATOK - Ianua vitae (Döntés a halál pillanatában?)
TÁVLATOK 1ANUA VITAE (Döntés a halál pillanatában?) A halál az élet kapuja... ősi megállapítása nem csupán a hivő keresztényeknek, hanem számos, a lélek halhatatlanságát valló vallás követőjének. Érthető tehát, ha régen csakúgy, mint napjainkban a keresztény teológia sokat foglalkozott a halál problémájával. A leghiggadtabb bölcselő sem tud közönyösen elmenni a halál sorsunkkal összeforrott ténye mellett. Hivő vagy nem hivő ember itt egyaránt „izgatottá” válik. A különbséget - hasonlattal - tán úgy fe- jezhetnők ki, hogy míg a nem hivő inkább az élet végére helyezett pontként, a hivő kettőspontként tekint a halálra. Hans Urs von Balthasar szerint a „végső dolgokról”, így a halálról szóló megfontolások „napjaink teológiájának oly viharsarkát jelentik, mely felől viharfelhők érkeznek, hogy megtermékenyítsék, fenyegessék és felfrissítsék a teológia egész világát” (Eschatologie, in: Fragen der Theologie heute, 403). Egyhez semmiképp sem férhet kétség: a halál mindenki számára „halálosan komoly” ügy. A hivő vagy nem hivő filozófus csakúgy, mint a teológus, mindig tisztelettel és komolysággal fordul a halál, mint „téma” felé is. Napjaink nagyszámú keresztény és ateista filozófusának írásaiból most csak két szerző gondolataira utalunk. A magát öntudattal ateistának valló Milan Machovec írja többek között: Terveimben és vágyaimban a halállal „számolnom” kell s azután eszerint kell egész életemet irányítanom. - Életideáljaimat úgy kell alakítanom, hogy azokat a halál meg ne semmisítse, hanem teljessé tegye. — Az ember a halálos ágyon vagy a biztos kivégzés előtt már nem hazudik és nem taktikázik... a halál színe előtt látja, ismeri fel igazán, miről is volt szó valóban egész életében. - Csak ritkán fordul elő, hogy a halál az életet „megkoronázza” .. . amilyen az élet volt, olyan a halál, mondja a közmondás is. - Az a tény, hogy valaki elutasítja azt, hogy nyugodtan, pozitív érzelmekkel gondoljon a halálra, mint a legnagyobb bizonyosságra, csakis úgy érthető, hogy az ilyen nem tud élni, hogy nem képes saját életét „halálosan komolyan” venni (in: Neues Forum, 1967. 737-8). Szent Tamásnak csakúgy, mint Heidegger gondolatainak jeles interpretáló- ja Bemard, Welte freiburgi professzor, aki számos írásában a bölcselő szemével néz szembe a halál problémájával. Így pl. egzisztenciális jelentőségű ténynek ismeri fel, hogy egy-egy embertársunk ravatalánál annak egész életére, életművére mutatunk rá. Arra a „műre”, mely maradandó értéket jelent a halál kapuját átlépő számára is. A halál összeforrott az emberek életével, élete munkájával, nem is tekinthető attól elszakítva. Nem, mivel olyan, mint a zene záróakkordja. Az is csak a mű legvégén szólal meg, mégis a teljes zeneműhöz tartozik. A kettő együtt jelenti az egészet, a teljességet. Welte ismételten a halálnak összegyűjtő, egybefoglaló jellegét hangoztatja. Mint az okmányon a pecsét a szöveget hitelesíti, úgy áll a halál is életünk írása végén. - Egyszersmind arra is figyelmeztet Welte, hogy a halálról nem lehet, nem is szabad, mint tapasztalati módon igazolható eseményről szólnunk. Aki azt átélte, nem szólhatott róla, aki előtte áll, szakrális határ falába ütközik. A halál a maga hallgatag fenségében mintegy így szól: ne beszélj és ne számolgass, ne követelj és ne gondolj ki 232
