Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - FIGYELŐ - Szennay András: A követelő hit
tóságát veszítené el, ha nem vállalná e feladatát. A hitnek természetében rejlik ugyanis, hogy feleleteket adó hit. Nem csupán abban az értelemben, hogy válasz az embett megszólító Isten felé, hanem úgy is, hogy a szenpéteri szavak értelmében késznek kell lennünk arra, hogy megfeleljünk mindenkinek, aki reménységünk felől kérdez minket (vö. i Pét 3, 15). E reménység pedig, mely miatt, mely felől kérdőre vonnak, nem egyéb, mint a hivő magatartásának egy igen jelentős „dimenziója”: a hivő embernek a jövő felé való tudatos oda- fordulása. E jövő pedig magában rejti az c- világi, földi, egyszersmind pedig az abszolút jövő felé mutató reménységet és feladatokat. Az imént vázolt gondolatokban maga a szerző mutatja be könyvének elején azt a szellemi-lelki horizontot, melyet olvasói előtt feltárni kíván. Ezután, könyvének első részében a hit alapvonásait vázolja fel, a hitnek, hivő magatartásnak mintegy önértelmezését adja. Átvezető tanulmányában szól azután arról, hogy a hit a hivő tudományban, azaz a teológiai eszmélésben önmaga felé is tesz fel kritikus kérdéseket. A befejező rész a „kívülről” érkező, a mában jelentkező konkrét „kihívó” kérdésekre ad választ. Egy-egy fejezetben szó esik arról, hogy miként és mit felel a hit az ideológiák felől érkező, a jelen élet pluralizmusa által adott, napjaink szekularizmusából folyó és az ateizmus megvizsgálása s a válaszadás után a szerző arra az eredményre jut, hogy a keresztény hit nem lesz hűtlen Istenéhez és önmagához, amidőn hallja és meghallja a jelentkező kérdéseket és válaszokat is igyekszik azokra adni. Sőt: épp így teljesedhet ki, épp így mélyülhet el mindjobban a hit napjaink problémázó emberének lelkében. * Fries könyve - úgy véljük - annyira „ortodox” s ugyanakkor rendkívül „modern”, annyira gazdag szellemi-lelki kincsekben, hogy szűk kereteink aligha teszik lehetővé behatóbb ismertetését. Hogy mégse maradjunk teljesen adósak, úgy gondoljuk, legtöbbet azzal nyújthatunk, ha kivonatos szemelvényekben a szerző egy-két gondolatát ismertetjük. A hit földi dimenziókon túllépő, mégis emberi téma. Oly világ tárul fel itten, melybe semmiféle egzakt tudomány, szkeptikus kritika, semmiféle matematikai számítás, tapasztalati okságra támaszkodó eljárásmód be nem hatolhat. Bármiféle tudományterület is kívánná ezért átvenni a vallásos hitnek rangos szerepét - Karl Jaspers formulázásával -, az eredményt csakis a tudományba vetett babonás hitnek minősíthetnénk. A hivő igény messze tovább tekint, mint bármiféle szűk területre korlátozott tudomány. „Szűk” marad ugyanis mindaddig minden terület, amíg nem képes a teljes valóság felé tekintetét vetni. Aki tehát az embernek ezt az alapvető opcióját, a hit felé kezét kinyújtó választását elutasítja, az élet teljessége, a teljes valóság felől fordítja el szemét. A keresztény hit sohasem a bizonytalankodó, a csak „körülbelül” valamit sejtő ember gondolatvilágát, életét fejezi ki. A valóban hivő ember elutasítja az állítást: fontos, hogy hiszek, de már mellékes, hogy mit hiszek. A keresztény hivő ember vallja, hogy az, amit hisz, minden előtt és fölött áll, hogy ez a hit együttesen jelent tartalmat, támasztékot és gyakorlati „tartást”. És mindenek előtt jelenti a bizonyosságot abban, amit hisz és arról, akinek hisz. A hivő ember nem a névtelen, személytelen transzcendencia felé fordul, nem valamiféle világtól távolálló, idegen istenség felé, hanem afelé, aki vállalta az idő és tét megkötő kezének súlyát, aki Jézus Krisztusban ember-alakot öltött, aki teljességgel vállalta az emberi sorsot, a mi sorsunkat, a vérverítékes szenvedést és halált. Ehhez az Istenhez fordul hittel és bizalommal a keresztény ember és e hitben válik útmutatójává és egyben védőügyvédjévé is minden vallásos, az igazság szikráját őrző hitnek. A keresztény hit objektivitást és higgadtságot kölcsönös az embernek. Teszi ezt azzal, hogy távol tart és elhatárol magától minden fellengzős rajongást és szubjektivizmust. Ennek az objektivitásnak támasza és garantálója az a hivő közösség, mely Krisztus köré gyűlik ösz- sze, melyet Krisztus Lelke életet: az egyház· Még akkor is így van ez, ha olykor úgy tűnnék, hogy épp ez az „egyház” tenné nehézzé a hitet, ha épp ennek az egyháznak evilági, emberi arculata jelentené a legnagyobb próbát a hit számára. A hit minden időben, a jelen történeti órában azonban különösképpen jelent egyaránt ajándékot és feladatot a hivő számára. Istentől nyert és „áthagyományozott” ajándék ez a hit. A hivő ember munkája azonban nem merülhet ki az ajándék őrzésében. Igaz, az ősi tradíció kötelezettségeket ró ránk, nélküle ta- lajtalanokká, gyökértelenekké válnánk. Ezért kell azt tisztelettel őrizni. Ez azonban még nem lenne elég. A keresztény hitet nap mint nap személyes döntésekkel kell kiteljesítenünk. Mindig újra, a pillanat felelősségében, az adott történeti óra Isten előtt megélt felelősségében kell kimondanunk és megvalósítanunk a régi hitvallást: Uram, hiszek! A hit a kinyilatkoztatásának „másik oldala", a hitében Istennek választ adó ember döntése és személyes elkötelezettsége. Erre gondolva kell vallanunk azt is, hogy a hit követelő felszólítás a megismerő, gondolkodó, értő és értelmező ember felé. Mindezzel pedig már mint feladat jelentkezik a hivő ember számára a „hitnek tudománya”, a teológia is. Mivel pedig a hivő tudomány - miként a keresztény hit — csakis a hívők közösségében, az egyházban virágozhat, azért természetszerű a megállapítás: a teológia sohasem fordulhat a hittel, az 188
