Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - FIGYELŐ - Szennay András: A követelő hit
egyház hitével szembe. Funkciója, feladatai között épp az a legjelentősebb, hogy a hivő életet elmélyíti, a hitet erősíti. Még akkot is ezt teszi, amidőn töprengő, „kritizáló” kérdéseket, megállapításokat tesz. Voltaképp minden hivő ember egyben „teológus” is. Legalábbis ez lenne feladata, hivatása. Egyszerűen azért, mivel minden hívőnek meg kell hallani a fentebb már idézett szent- péteti szavakat: legyetek minden időben készek ... számot vetni és számot adni. Megfelelni a töprengő, hívők és nem hívők felől érkező kérdéseknek. E feladatot minden hívőnek vállalnia s végeznie kell. Szent Péter nem „teológusok” felé intézte figyelmeztetését. Amint pedig a lelkiismeretes hivő e számot- vetést s a benne támadó, felé érkező kérdésekre a válaszadás kötelességét vállalja: hitére tudatosan gondolkodó, annak tanításával foglalkozó „teológussá” válik. Nem is férhet hozzá kétség, hogy minden hivő feladata - papoké és világiaké egyaránt hogy szellemileg-lelkileg mintegy birtokba vegye, tudatosan vallja és élje hitének tanítását. Csakis ezen az úton válhat a hit - bármily szerény mértékű is legyen ez a „teológiai munka” — életformáló tényezővé. A hit tudománya nem csupán keveseknek, a „kiváltságosoknak”, hanem - kinek-kinek szellemi és életadottságaihoz mérten - minden hívőnek feladata. A hit ebben az értelemben is követelő felszólítás: minden hivő foglalkozzék vele, mélyüljön el abban, gondolkozzék annak tartalmán, hogy választ tudjon a benne felmerülő, felé érkező kérdésekre adni. Az emberi élet mind bonyolultabbá, összetettebbé válik. A világ kitágulása, a szellemi szituáció, az ember egzisztenciális tapasztalatai, a jövő felé való mind tudatosabb fordulás - mindeme tények, körülmények a ma embere, hivő embere számára is problémákat, feladatokat jelentenek. És mindezzel kapcsolatban a hit előre elkészített „recepteket”, konkrét válaszokat, tanítást nem ad. Minderről a hivő, a kritikusan kérdező és megkérdezett ember kell, hogy „kihívott’ hitének világánál is elgondolkozzék. A válaszokat pedig csakis az a hit lesz képes megtalálni, az a hivő ember tudja majd helyesen megadni, aki kritikusan, minden emberi tapasztalást számbavéve és mérlegelve, a helyes megkülönböztető képességet latba vetve tudja magát egyidejűleg elkötelezni az örök igazságok felé és Istennek a ma emberéhez a konkrét szituációban is szóló szava felé. A gondolkodás, az eszmélkedő elmélyedés szolgálatát vállaló hivő ember így Istent, embertársait és önnön magát is szolgálja, amidőn kora problémái, kérdései által „kihívott”, követelő hitének figyelmeztető szavára, útmutatására ügyel. Amidőn hitének fényénél a válaszokat keresi és megadja. így válik minden hivő a saját maga körülményei között, a maga módján „teológussá”, így felel meg a hite által előírt „egymásért lenni”, egymást segíteni törvénynek. így lesz hitének erejében szerető, megkülönböztetni tudó, a hit kritikai funkcióját vállaló és szeretetben szolgáló emberré. Az csak természetes, hogy e szolgálatból, a hittudomány kritikus funkciójának vállalásából sokkalta nagyobb mértékben kell kivenni részüket az isteni szó hivatott hirdetőinek, a lelkipásztoroknak és püspököknek. Mindezek valóban egy teljes életen át kell hogy a hivő teológusnak nehéz feladatát vállalják és ellássák. A hit tudományának e szolgáló feladatától nem ment a lelkipásztor, akinek gyakorlatibb módon kell vállalnia a „teológus” szerepét. És épp úgy nem mentesül az elmélettel többet foglalkozó teológus, a teológia tanára sem. Ez utóbbi csakis akkor látja el megfelelően feladatát, ha nem fiktív, hanem a valóságos élet által felhozott problémákkal foglalkozik, azokra keres hitben fogant feleleteket. Az „elmélet” és a „gyakorlat” épp a teológia szolgáló munkájában kerülhet napjaink hitéletében a kívánatos és harmonikus szintézisbe. A hívőknek és hivő tudományuknak kritikus funkciója napjainkban épp abban domborodik ki, hogy törekvéseik nem merülnek ki a „status quo” merev őrzésében. Ha csakis ezt a „megőrzést” tűznék ki célúkul, hivő tudományuk már nem Istent, az embereket s az életet szolgálná, hanem valamiféle ideológiává alakulna át. Olyanná, amely eleve meghatározott, „integrista”, konzerváló érdekeket és nem a valóságot, az életet, az élő hitet tartaná szem előtt. A kritikai funkcióját betöltő, a hitet elmélyíteni kívánó és mindig élő hitből fakadó teológia soha nem válhat agresszióvá a kinyilatkoztatott hit, a hittartalom ellen. Ellenkezőleg, épp a követelő, kihívott hit és annak kritikai igényeit figyelemmel tartó teológia válik egyedül a hivő élet zálogává, a mindig jobban elmélyülő hit biztosítékává Krisztus egyházában. A hitnek ez a tudománya, a számot vető és számot adó teológia egyaránt veti a múlt, jelen és jövő felé pillantását. A mában is a holnap felé tart. A mában is ősi gyökerekből táplálkozik. Hitet fenntartó, építő, őrző és kiteljesítő munkájánál pedig bátorság és alázat, kemény erőfeszítés és az igazság szeretető vezeti. SZENNAY ANDRÄS 189
