Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - TÁVLATOK - Merre tart a liturgikus megújulás?
jut kifejezésére. Az Eukarisztikus Instrukció 47. pontja előírja az egyházi elöljáróknak, hogy könnyen engedjék meg, sőt mozdítsák elő a koncelebrációt, de legyen a híveknek elegendő miséjük. A két szín alatti áldozás gyakorlata is lehetőséget nyert az eukarisztikus instrukcióban : nászmiséken, lelkigyakorlatokban áldozhatnak a hívek két szín alatt. A magyar püspöki kar is engedélyezte ennek gyakorlatát. Ahol a közösség nagy számban járul szentáldozáshoz, felmerül a laikusok ál- doztatási jogának a kérdése, amelyet több ország püspöki kara kérelmezett Rómától. A hívők egy részében még idegenkedés mutatkozik ez iránt. A misereform utolsó lépése a „missa typica” bevezetése. Az 1967-ben bemutatott „missa normatíva” tervezete nem váltott ki kedvező hatást a püspöki szi- noduson. VI. Pál a szinodusi atyák hozzászólásait összegezte. Ennek alapján (1968. IV.) a Consilium 10. plenáris ülésén új elnevezéssel és átdolgozással a „missa typicá”-t mutatták be. Felépítése a tervezet szerint a következő: A mise a bevezető és elbocsátó ritus mellett két lényeges és egymásra vonatkozó részből áll: a liturgia verbi és a liturgia Eucha- risticá-ból. A bevezető ritus szabadabban alakítható: az olvasmányok száma vasárnap három, hétköznap kettő. A felján- lási rész lerövidül és elsősorban az áldozati adományok előkészítését jelenti. Az úrfelmutatás után ismét tevékenyen kapcsolódik be a nép, a lerövidített em- bolizmus pedig így zárul: „Mert tied az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökre”. Az „íme az Isten Báránya.. fohász pedig így bővül: Boldogok a Bárány lakomájára meghívottak: Uram, nem vagyok méltó ... stb. A szentmise nem lesz a mainál hosszabb, de életszerűbb lesz, különösen élményszerű és változatos a többféle eukarisztikus imával. Mindez azonban még olyan tervezet, amely komoly kipróbálásra szorul. A kánon hangos imádkozásával felmerül az elmélyedést biztosító csend problémája. Az egymást követő imák, énekek zsúfoltsága mintha akadályozná a nyugodt elmélyedés lehetőségét. Ezt a lehetőséget adja meg a csend az orációk- ra való felhívás után, az olvasmányok és a homilia után, a felajánlás alatt, esetleg a kánon egyes részeinek a halk mondása által, végül pedig a szentáldozás után beépített csendes hálaadásban. Erről beszél Frings kölni érsek legújabb pásztorlevelében: „A szentmise újjáalakítása nem vette el tőlünk a csendet, ugyanakkor pedig megadta a tevékeny bekapcsolódás lehetőségét. A liturgikus közösség, olyan, mint egy sok tagú kórus, amely a mennyei Atya dicsőítésére jön össze. Az egybecsengő ének nem csupán külsőség, hanem felelet Isten szeretetének felszólítására és igényére. Arról van szó és arra van szükség, istentiszteletünk ne üzemszerű, hanem átéltebb legyen” (1968. II. 11). Szentségek és szentelmények a liturgikus megújulásban. Az érdeklődés homlokterében eddig kétségtelenül a szentmise állott. A szentségek látszat szerint, mintha háttérbe kerültek volna. A szakemberek azonban ezen a területen is serényen dolgoznak. A Római Rituale és az egyéb Collectio Rituum-ok már 1950- ben sok helyen népnyelven jeFentek meg. Azonban éppen a népnyelv kifejezésre juttatta szentségi rítusaink eddigi hiányosságait. A szentségi élet mibenlétét, gazdagságát, főleg közösségi megünneplését kell kiemelni, hisz ezzel árad ki a megváltás műve az egész egyházra. A kér észt ség terén a szakértők jelenleg az egyházba belépő felnőttek keresztény- avatásán (initiatio) dolgoznak. Ez azért fontos, mert manapság nemcsak a hagyományos missziós területeken lépnek tömegesen az egyházba felnőttek, hanem a lassan „missziós területté” vált ún. katolikus országokban is, mint pl. Francia- országban és majdnem egész Latin-Ame- rikában. - A felnőtt keresztény-avatás tervezetéről B. Fischer professzor számol be a Notitiae 1967. 26. számában. - A keresztelés jelenlegi szertartásába tudvalevőleg az ősi katekumenátusi intézmény összes rítusai bele vannak zsúfolva. Az új tervezet visszaállítja a katekumenátus 169
