Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - TÁVLATOK - Merre tart a liturgikus megújulás?
TÁVLATOK MERRE TART A LITURGIKUS MEGÜJULÄS? Sok vélemény zajlott és ütközött immár negyedik éve a Zsinaton elrendelt liturgikus megújulás körül. Egy osztrák plébános nemrég kérdezte, mi lesz a liturgia reformjának vége: „Újjászületés vagy halvaszületés?” (]. E. Mayer, Bibel u. Liturgie 1968. 3.) Sürgetik azt, hogy a megújhodásnak zsinati és bibliai megalapozásának kell lenni, ami megfelel az igazi keresztény antropológiának (J. Frisque, Paroisse et Liturgie 1966, 603). Ha a liturgia gyakorlata kimerülne a rituális mozzanatban, akkor a liturgia el volna választva az élettől. Ezzel kapcsolatos a manap sokszor hangoztatott „deszakralizáció” követelése és problematikája. Bár félreérthető ez a kifejezés, mégis azt akarja kifejezni, hogy a formák álljanak kapcsolatban az élettel. A ma már csak magyarázattal érthető szakrális jelek és cselekmények elzárt kertjének nincsen értelme. Arra az időre gondolunk, amikor még néhány hivő jelenlétében ünnepélyes latin nyelvű istentiszteletben, hatalmas asszisztenciával celebrálták a liturgikus ténykedést. A Zsinat annyit hangsúlyozta a liturgia pasztorális célját, hogy nem lehet elmellőzni szavát: „A liturgiából Isten szól népéhez és benne Krisztus hirdeti az örömhírt”. Jogos tehát az igény, hogy a megújított liturgia a mai ember számára teljesen érthető legyen, mert csak így lehet „forrása és csúcspontja” a keresztény életnek (Liturgikus Konstitúció = LK 10.). Egyedül a népnyelv nem old meg mindent, rövidíteni kell; a gótikus középkor emberének annyira tetsző szakrális jeleket erősen csökkenteni kell, sőt vannak olyan formák, amelyekben már nem tudja kifejezni magát. Maguk a szövegek is túlhosszúak, bonyolultak. Van valami igazság abban a mondásban, hogy a mise kánonja most már magyar, de majdnem olyan érthetetlen, mint a latin volt. Igaz ugyan, hogy nem lehet olyan mai nyelven elmondani az Űr szent vacsorájának asztali beszédét, mint egy díszlakoma tósztját. Hozzá kell szoktatnunk híveinket egy kissé a „szent” ambiens levegőjéhez és nyelvezetéhez, amelynek a köznapinál emelke- dettebbnek kell lennie. Helyesen mondja lényegében ugyanezt Luis Maldonado, salamancai liturgia professzor (Concilium 1968, 2.). Maldonado helyesen beszélt a liturgikus szövegkompozíciónak teremtő korszakáról. Nem szabad gondolni, hogy csak a vezető történelmi kultúrnépek körében áll fenn új keresztény liturgikus népnyelv megteremtése. Példának felhozzuk egy alig ismert népnek liturgikus problémáját (I. M. Echany, Liturgy in Gujarati, Notitiae 1968, 37-40). Gujarat indiai állam, 16 millió ember lakja, akiknek nyelvére most lefordították az egész liturgiát. Echany helyesen állapítja meg, hogy a liturgikus nyelvnek méltónak kell lennie, azután a' nyilvános olvasás vagy éneklés számára alkalmasnak és jól hangzónak. Harmadik szabálynak azt állítja, hogy a népnyelvű fordításnak hűnek kell lennie az eredeti latin liturgikus szöveghez. Az igazi hűség azonban az, ha az eredeti eszmét adjuk visz- sza és ez nem jelent korántsem betű szerinti hűséget, sem pedig azt, hogy az eredetinek egy különleges képes kifejezését akkor is lefordítsuk, ha az így nem érthető. Így például a gujarati nyelvben az „Isten báránya” halvan, melyet szanszkritből vettek át és a szó így a leölt bárányt jelenti. A fordítás tehát pontos, de mégis rossz, mert a gujarati nép vegetáriánus és leölt állatok húsával 166
