Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - Gál Ferenc: Elgondolások az áteredő bűnről
úgy nyilatkozott, hogy a dogma és a poligenizmus összeegyeztetésének lehetősége egyáltalán nem nyilvánvaló (nequaquam apparet). Ma sokan ezt úgy magyarázzák, hogy „még nem találták meg az összeegyeztetés világos módját, de nem tartják elérhetetlennek” [19]. A fejlődés gondolata a mai szellemi életben egészen előtérbe lépett: alkalmazzák a naprendszerekre, az anyag struktúrájának kialakulására, az élőlényekre és a közösségi intézményekre. Katolikus teológusok nem látnak ellentétet a teremtés és az evolúciós gondolat között. Isten teremthette a természetet fejlődésképesnek is, nemcsak kész lényeggel és változatokkal. Sőt a kinyilatkoztatás alapján azt is állíthatjuk, hogy a világ valamilyen végső kegyelmi állapot felé tart (Ef I, 10; I Kor 15, 28). Érdekes az is, hogy az 1967 őszén megtartott püspöki szinodus a poligenizmust nem sorolta a veszélyes modern nézetek közé, tehát nem látta benne az eredeti bűn tanának veszélyét. A dogma és a monogenizmus kapcsolatának kimutatásánál két dolog jöhet szóba: a rendkívüli adományok (halhatatlanság és bűnös vágyaktól való mentesség) elvesztése és az eredeti bűn egyetemessége. Ha az adományok elvesztése azt jelenti, hogy az emberi természet a bűn következtében biológiailag vagy strukturálisan megváltozott, akkor a monogenizmus megtartandó, hiszen ez a megváltozott természet csak nemzéssel adható tovább. Ha azonban az adományokat azonosítjuk a kegyelem egyesítő és harmóniát létrehozó erejével, akkor azok a kegyelemmel együtt elvesznek s így hiányukat nem kell okvetlenül egy őshöz visszavezetni. Az egyetemességre vonatkozólag a tridenti zsinat kimondja, hogy „Ádám bűne, amely eredetében egy és származással nem utánzással terjed, mindenkiben benne van, mint az illető saját bűne”. A zsinat történetéből azonban tudjuk, hogy egyrészt átvették a karthágöi zsinat határozatát, amely szerint nem Adám bűnének utánzásáról van szó, mint Pelagius állította, hanem valódi átszármazásáról; másrészt nem is egyszerű jogi betudásáról, mint a holland Pighius tanította. A tridenti zsinat itt Ádámot úgy emlegeti, ahogy a Szentírásban és az egyházi köztudatban szerepel, s hogy az egyes ember bűnös állapotának megvan a kapcsolata az ő bűnével. A mono- genizmusra vagy poligenizmusra azonban külön senki nem gondolt, mert akkor ez a kérdés még ismeretlen volt. A megoldás tehát a Szentírásban keresendő. Az ott szereplő Ádám egyedi személy, vagy pedig egyszerűen „az embert” jelenti? A szövegben kétségtelenül megvan a historizáló reflexió, a későbbi könyvekben mégis feltűnően kevés az utalás az ősszülők történetére (Tób 8, 8; Bölcs 2, 24; Sir 25, 24). Tekinthetjük tehát Adámot úgy, mint a korporativ személyiség irodalmi alakját? [20]. A katolikus exegéták a Gén z-$-at úgy fogják föl, mint „történeti aetiologiát” [21]. A szent szerző a jelen állapotot akarja magyarázni azzal, hogy egy korábbi történetre hivatkozik, mint a jelen állapot okára. A történeti aetiologiánál nemcsak a jelen helyzetnek a költői képekkel való kifejezéséről van szó, mint a mítosznál, hanem olyan visszatekintésről, amely a jelen állapotból a valóságos, tárgyilag lehetséges és jogos történeti okra utal, de a valóságos okot és a jelen következményt mégis egy szemszögből nézi [22]. A Gén z-yban tehát a kegyelmi állapot és a bűnbeesés kinyilatkoztatott történeti igazság. De annak a képekben való szemléltetése olyan, hogy az emberiség mindenkori üdvrendi helyzetét tükrözi. A Rám yben és az 1 Kor 1 yben Pál apostolnál is megtaláljuk az Ádám-Krisz- tus párhuzamot. Következik ebből, hogy Ádám éppen olyan egyedi történeti személy, mint Krisztus? Alszeghy és Flick a Gregorianum-ban megjelent feltűnő tanulmányukban így érintik ezt a kérdést: „A Róm 5, 12-21 didaktikus célzattal írja le az emberi nem állapotát” [23]. Nem Ádámról és a bűnbeesésről akar beszélni, hanem a megváltás erejébe vetett hitet akarja felébreszteni. Ehhez a szokásos kate- kétikai módszert alkalmazza. „Ádámot egyedi személynek mondja, aki vétkével bűnössé és halandóvá tett sokakat. De újból meg lehet kérdezni, hogy amikor Pál 151
