Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 3. szám - Gál Ferenc: Elgondolások az áteredő bűnről

apostol Ádámot úgy tekinti, mint egyedi vétkező személyt, akkor tanítja-e az egyetlen Ádám történeti létét is, vagy pedig csak egy irodalmi témát használ fel Krisztus művének megmagyarázására. Ez az eljárás ismert volt a korabeli zsidók között” [24]. Vagyis mondhatjuk, hogy az apostol úgy hivatkozik Ádámra, ahogy az ószövetségi Szentírás beszél róla. A Szentírás pedig mindvégig üdvtörténetet mond el, tehát az őstörténetben is azt kell látnunk, hogyan kezdődött az ember és az Isten kapcsolata, nem pedig annak elmondását, hogyan kezdődött a konkrét emberi történelem.

Alszeghy és Flick az említett tanulmányban felvázolnak egy elgondolást, amely esetleg a poligenizmust is összeegyeztetné az eredeti bűn tanával. Feltételezhető, hogy Isten az egész Kozmoszt, mint fejlődő valóságot irányítja. Az anyag komplexitása révén megjelennek a különféle formák, az élők változatai és a hominizáció is több ágon indul el. Az emberi nem kialakulása hasonlít a gyermek kifejlődéséhez. A szellemi lélek már benne lehet a testben, de csak fokozatosan jut el az öntudatig. Isten az emberiség elé a természetes kibontakozáson túl a természetfölötti kultúra kibontakozását tűzi. Amikor a fejlődés folyamán az első egyedben kialakul az öntudat és az egyéni szabadság, ez a történelem igazi kezdete. Személyes döntéssel visszautasítja a természetfölötti rendet, Isten uralmát, s mivel ő Isten előtt az egész emberiség reprezentánsa, szava megállítja azt a fejlődést, amely a kegyelem segítségével a természetfölötti rend felé irányult. A természetes kibontakozás tovább folytatódik, de az emberiség mégis szembenáll Isten akaratával és a bűn szétterjed a világban. Mindenki ebbe a kegyelemnélküli világba születik bele, tehát az áteredő bűn származással terjed. Megvan a kapcsolat az első ember bűnével is, amennyiben ő a közösséget képviselte, de nem szükséges, hogy meglegyen a tőle való fizikai leszármazás is, hiszen a tridenti zsinat sem úgy értelmezte a dogmát, hogy a nemzés fizikai oka magának a bűnnek. Külső szemlélő tulajdonképpen nem venne észre változást az általános evolúcióban, hiszen a természet a bűn után is megmaradt természetnek, de az emberiség mégis a kegyelemtől való megfosztottság állapotába került. Isten nem vonta vissza tervét, de a kegyelmi rendet már csak Krisztus megváltó tevékenysége szerezhette vissza [25]. Az egész elgondolás mögött természetesen az áll, hogy a Gén z-yban Adám egyszerűen ,,az ember” konkrét kifejezése.

A halál és a belső harmónia hiánya

Ha elfogadjuk, amit följebb az aetiologiáról mondtunk, akkor könnyű belátni ennek a tételnek az igazságát: A Szentírás megmagyarázza, hogy a halál és a bűnös vágyak az eredeti bűn következményei, de nem tárja elénk, hogy milyen lett volna az élet folyása, ha nem következik a bűnbeesés. Ezért amikor a teológusok kiszínezték a paradicsomi életet, abban sok volt a fantázia. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen értelemben következik a halál és a concupiscentia az eredeti bűnből? Feltételezhető, hogy amikor Isten kinyilatkoztatást ad a bűn büntetéséről, akkor csak a test halálára gondol? Nem kell nekünk az eredeti bűn misztériumát sokkal inkább a kegyelem misztériumából magyaráznunk, mint eddig tettük?

A megváltás kegyelmének végső hatása az egész ember üdve, vagyis a test feltámadásában és megdicsőülésében végbemenő győzelem a halál felett (Róm 8, 11; I Kor 15, 45). A halál itt jelenti az örök halált és a test halálát. Ezért a kegyelem hiánya mindig a halált legyőző erőnek a hiánya. Mi a halál alatt az embernek, mint biológiai-testi és szabadakaratú-szellemi lény mostani életének természetes befejezését értjük. Azt azonban nem tudjuk megmondani, hogy mi ebben annak a konkrét „halálnak” az alakja, ami nem lenne meg, ha a kegyelem az első ember bűne nélkül szabadon kifejtette volna hatását. Ebből kell megértenünk, hogy a halál az eredeti bűn következménye. További kérdés azonban, hogy a halál „átélésében” meny152