Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - Rosta Ferenc: Keresztények egysége
Az Egyházról szóló Constitutio („Lumen Gentium”) [21] elmondja, hogy ki tartozik egészen („plene”) az Egyházhoz. Ennek csak akkor van értelme, ha „nem egészen” is oda lehet tartozni. Az egységnek ez a dinamikus, többet is, kevesebbet is elismerni tudó felfogása termékenyen alkalmazható a nem katolikus keresztények helyének meghatározására az Egyházban. Mivel az Egyházhoz való tartozás sok (külső és belső) kötelék révén valósul meg, a nem katolikus keresztényről is joggal elmondható, hogy ha nem is teljesen („plene”), de ő is hozzátartozik Krisztus Egyházához. Az Egyházról szóló Constitutio felsorol egész sor ilyen köteléket: „Sokan vannak ugyanis, akik tiszteletben tartják a Szentírást,.. . szerető szívvel hisznek a mindenható Atyában és Krisztusban, Isten Üdvözítő Fiában, megkeresztelkednek és ez összeköti őket Krisztussal; sőt elfogadnak más szentségeket is saját egyházaikban vagy egyházi közösségeikben . . . Ehhez járul az imádságban és más lelki jótéteményekben való közösség, sőt a Szentlélekben való bizonyos igazi kapcsolat, hiszen ö . . . őbennük is munkálkodik megszentelő erejével, és közülük egyeseket vérük ontásáig megerősített” [22]. Az ÖH pedig, miután felpanaszolja az Egyházban a történelem folyamán támadt fájdalmas szakadásokat, megállapítja: „Ebben időnként mindkét oldalról bűnösek voltak az emberek. Ámde akik manapság születnek bele az ilyen közösségekbe, és általuk részesülnek Krisztus hitében, már nem okolhatók az elkülönülés bűne miatt. Testvéri tisztelettel és szeretettel szívébe zárja őket a katolikus Egyház. Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos - bár nem tökéletes - közösségi kapcsolatban (in communione) vannak a katolikus Egyházzal. Biztos, hogy nem kevés akadály gátolja a teljes egyházközösségi kapcsolatot (plena communio). . . . Ám, akik hitből megigazultak a keresztségben, máris beiktatódnak Krisztus testébe. Jogosan ékesíti őket a keresztény nevezet, a katolikus Egyház gyermekei pedig méltán ismerik el őket testvéreiknek az Űrban” [23]. Amikor tehát hivő, meggyőződéses nem katolikus ember helyét akarjuk meghatározni az Egyházban, joggal mondhatjuk, hogy az ilyen ember hozzátartozik Krisztus Egyházához (nemcsak annak a „leikéhez”) és igazi, ha nem is teljes communió-ban, közösségi kapcsolatban van a katolikus Egyházzal, melyben élő valóság Krisztus egyetlen Egyháza minden látható és láthatatlan alkotóelemével. Ha az ilyen ember a maga részét valóra akarja váltani, annak az egységnek kiépítésében, melyet Krisztus földi Egyházának szánt, nem kell „visszatérnie” vagy „megtérnie” a katolikus Egyházba olyan értelemben, hogy meg kellene tagadnia egész eddigi keresztény múltját és hagyományait, hanem egyszerűen teljessé kell kiépítenie azt a kapcsolatot, communió-t, mely őt eddig is egységbe foglalta (ha nem is teljes egységbe) már Krisztus Egyházával. Éppen ezért az „ökumenikus Direktorium” úgy rendelkezik, hogy azokat az érvényesen megkeresztelteket, „akik önként fel akarják venni a katolikus hitet, nem kell kiközösítés alól feloldozni, hanem, miután a hitvallást letették, a katolikus Egyház teljes egységébe vétessenek” [24]. A Direktorium magyarázója, Eduard Stakemeier (egyébként a vatikáni Egységtitkárság konzultora) ehhez a rendelkezéshez fűzött magyarázatában megjegyzi, hogy az „számításba veszi a tényt, hogy a reformációs egyházak elsősorban nem a katolikus hitletéteménynek való ellenmondásból és annak tagadásából élnek” [25]. Hogy mennyire nem, azt világosan kifejti az Ökumenikus Határozat. ökumenikus magatartás De még tovább is megy a Zsinat a nem katolikus keresztény közösségek értékelésében. Nemcsak azt mondja, hogy bizonyos egyházalkotó elemek megvannak bennük, hanem azt is, hogy rajtuk keresztül Isten kegyelmeit adja a közösségek tagjai142
