Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - Rosta Ferenc: Keresztények egysége
A Zsinat szavai szerint: „Az egység keresői Isten egyetlen, látható egyháza után sóvárognak”. Ezzel persze nem azt akarja állítani, hogy máris felvételüket kérik a katolikus Egyházba, melyben katolikus meggyőződésünk szerint megvalósul „Isten egyetlen, látható Egyháza”, hanem csak azt, hogy mozgalmuk révén szeretnék megvalósítani Isten egyetlen, látható Egyházát. Azt ugyanis mindnyájan érzik és vallják, hogy a száz felé szaggatottság nem egyezik az Űr Jézus akaratával, mert ő csak egyetlen Egyházat akart. Másfelől viszont az ökumenikus mozgalom tagegyházai a mai katolikus Egyházban nem látják Krisztus ezen egyetlen Egyházának kiteljesülését. Ezért, mikor Isten egyetlen Egyháza felé igyekeznek, nem a mai katolikus Egyházba akarnak belépni, hanem - esetleg ezzel együtt - olyan Egyházat szeretnének létrehozni, mely ,,igazán egyetemes legyen. . . küldetése az egész világra szóljon ... És a Zsinat - ez az egyik nagy novum a Zsinaton! - nem utasítja el ezt az elképzelést, hanem saját szavai szerint „Szent Zsinatunk örömmel tapasztalja mindezt. Vágyódik is, hogy helyreálljon az egység Krisztusnak minden tanítványa között” [ír]. A Zsinat a katolikus reform gondolatát nem dobja félre, hanem oly melegen felkarolja és tárgyalásainak olyannyira alapjává akarja és tudja tenni, hogy napjaink legnagyobb református teológusa, Karl Barth, a Zsinat eredményes munkájának láttán leírja az elismerő szavakat: „Ha volt valaha reformzsinat, ez az volt” [12]. A Zsinat valóban kimondja a reformok folytonos szükségességét: „A földi vándorúján járó Egyházat Krisztus szüntelenül ilyen újjáalakulásra (a latin szövegben: ad reformationem) hívja. Mint emberi, földi intézmény, folytonosan rá is szorul” [13]. Régi katolikus elvet újít fel ezzel a Zsinat, melyet a régiek tömören így fogalmaztak meg: „Ecclesia semper reformanda”. Ez az elv a reformáció előtt köz- használatban volt. Csak mivel a reformátorok valósággal kisajátították és harci lobogójukra írták, szorult ez az elv egyre inkább háttérbe a katolikus teológiában. Azt mondjuk tehát, hogy Krisztus Egyháza katolikus Egyházunkban teljesen jelen van, de nem tökéletesen. Hogy értsük ezt? Ügy, hogy Krisztus Egyházának isteni rendeltetésű látható és láthatatlan alkatelemei sohasem isteni elvontságukban léteznek, hanem mindig konkrét, történelmi, emberi formában. Megvalósulásukban tehát mindig ott szerepel az ember tevékenysége, képzelőereje, buzgósága stb. Hivő ember számára nem kétséges, hogy az istenrendelte alkatelemekhez nem szabad nyúlni, azokat sértetlenül őrizni kell. Ugyanez azonban nem áll arra a konkrét megjelenési formára, arra a köntösre, amibe az emberi tevékenység ezeket az istenrendelte elemeket öltözteti. Ennyiben adva van az Egyház megreformálhatósága. A Zsinat az „Ecclesia semper reformanda” elvének felújításával szétzúzott egy hamis illúziót, mely a mi oldalunkon álló akadályt jelenthetett volna komoly párbeszéd megindulásának útjában katolikus és nem katolikus keresztények között. A Zsinat atyái belátták, hogy barokk köntösében, a hitviták korában megmerevedett emberi formáival és formuláival az Egyház jócskán elöregedett és a 20. század embere előtt valami ásatag furcsaságnak tűnhetik ahelyett, hogy Krisztus örökifjú Egyházaként ennek a századnak szellemi köntösében és nyelvén tolmácsolná Krisztus jóhírét. A Zsinat reformhatározatai amellett erősen ökumenikus jellegűek, a nem katolikus keresztények kívánságait igyekeznek tekintetbe venni. A belső reform A nagy horderejű reformhatározatok közül legyen elég csak néhányat említeni. A Zsinat az Egyház fogalmának kifejtésében a reformáció óta előtérbe került jogi, szervezeti elemek helyett az Egyház belső, kegyelmi arculatára helyezi a hangsúlyt; a ,,klerikalizmus” túlburjánzását a világi hívek szerepének és egyetemes papságának 138
