Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 3. szám - Rosta Ferenc: Keresztények egysége

kidomborításával igyekszik visszaszorítani; kifejti, hogy az Egyház elsősorban Isten népe és nem hierarchikus szervezet, s ez utóbbit csak Isten népe szolgálatára rendelte az Isten, nem pedig uralkodásra; az egyházi tanítóhivatal alá van vetve az Isten Igéiének és nem fordítva; Isten Igéje hallgatásának, olvasásának kegyelemszerző ereje van; a liturgiát meg kell szabadítani minden fölösleges díszítőelemtől, melyek eltakarhatják a belső lényeget; eltörli a Zsinat a liturgiában a latin nyelv kötelező használatát is és a nép nyelvű liturgia bevezetésével hozzáférhetővé teszi annak kincseit, szépségeit, a széles néprétegek számára úgy, ahogyan a reformátorok a 16. században harcoltak érte; elvben visszaállítja a kétsgin alatt való áldozást, ami a reformáció korában ugyancsak sok küzdelem tárgya volt és valósággal a szakadás jelképévé vált, holott a katolikus hittel abszolút nem ellenkezik.

Teljesen félreértené azonban, sőt meghamisítaná a Zsinat szándékait, aki csak diplomáciai ügyeskedést akarna a reformszándék mögött látni, mintha a Zsinat a reformszándék hangoztatásával csak be akarná csalni a katolikus Egyházba a többi felekezetet. Szó sincs róla. Ha azt mondjuk, hogy a II. Vatikánum ökumenikus célkitűzésű reformzsinat, ezzel nem azt akarjuk állítani, hogy „uniós” zsinat. Dokumentumaiban nem szólítja fel unióra az elszakadt egyházakat. A Zsinat ökumenikus célkitűzését, melyben egyébként osztozik vele az EVT 214 nem katolikus egyháza, azzal akarja szolgálni, hogy saját Egyházában végbe viszi azokat a reformokat, melyeket végbe vinni hite és meggyőződése szerint hatalmában áll (természetesen mindig sértetlenül hagyva a „tulajdonképpeni hitletéteményt”) [14], hogy ezzel a maga részéről elhárítsa azokat az akadályokat, melyek elzárnák vagy nehézzé tennék az egység felé tovább vezető utat. A katolikus Egyház nem fogadja gyanakvással, hanem szívesen látná és várja, hogy a tőle elszakadt keresztény közösségek is ilyen komolyan veszik az „Ecclesia semper reformanda” elvét. A Zsinat reformszándékának tisztaságára jellemző, hogy magát az Ökumenikus Határozatot sem az elszakadt testvérekhez intézett felhívás formájában fogalmazza meg, hanem a katolikusokat hívja önvizsgálatra, megújulásra: úgy megreformálni önmagunkat és Egyházunk egyedül megreformálható, emberi arculatát, hogy Egyházunkban Isten egyetlen Egyházának „igazi és kétségtelen képe legyen látható”, ahogy Kálvin János kívánta [15] - tehetjük hozzá.

Az üdvrend értelmezése

Az „Ecclesia semper reformanda” elvének felújításán kívül még egy, az ökumeniz- mus gyökeréig lenyúló, az egység fogalmát sokban tisztázó zsinati tanításra szeretném felhívni a figyelmet.

Nagyhorderejű ökumenikus kérdés, vajon katolikus megítélés szerint a nem katolikus keresztényeknek, mint egyes embereknek, és a nem katolikus közösségeknek, mint közösségeknek, mi a helyzete, milyen a kapcsolata Krisztus Egyházával?

Az első kérdés tehát az egyes emberek, a jóhiszemű nem katolikus kereszténynek helyzete az üdvösség rendjében, viszonya Krisztus Egyházához. Ez a kérdés nem új a katolikus teológiában. A hagyományos válasz két elven nyugszik. Az első: Isten az embert lelkiismerete és nem felekezeti hovatartozása szerint ítéli meg. Tehát a jóhiszemű, jó lelkiismeretű nem katolikus keresztény éppúgy Isten gyermeke és örökéletre hívott örököse, mint a katolikus. A második elv - amit katolikusok és protestánsok egyaránt vallanak [16]: „Extra Ecclesiam nulla salus”. Aki tehát üdvözül, az az Egyházon át üdvözül, azaz szükségképpen hozzátartozik az Egyházhoz. Igen, de hogyan? A katolikus teológia hagyományos magyarázata szerint tagja az Egyháznak „in voto”, avagy: hozzátartozik az Egyház leikéhez, de nem a testéhez.

Érezzük, hogy ennek a magyarázatnak kissé magyarázkodás íze van. A kegyelme139