Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 1. szám - Pottyondy Imre: Prohászka Ottokár
tóttá meg Magyarország számára. Papnak lenni Istennel való összeolvadást jelent. A gondolatot Prohászka Boticcelli képeinek elemzésével egészíti ki: Boticellinél minden angyal szomorú. Prohászka szerint ez az olyan papot jelképezi, aki nem adja át magát teljesen Istennek és Istenen kívül keresi örömei kielégítését. Ebből a megragadottságból nő ki a papban az Istennel való egyesülés. Soliloquiái jórészt ezen Istennel való egyesülés zsoltárai. önéletrajzot vártak tőle. Többször sürgették, hogy kezdje megírni önéletrajzát. Prohászka szót fogadott, de mikor kezébe vette a tollat, a Soliloquia misztikus zsoltárai jöttek ki a tollából. Olvassuk csak szavait a pilisi hegyekről, melyek az ő szemében Isten oltárai, csúcsai Isten gyertyatartói, hegyoldalainak lankás erdei Isten oltárszőnyegei, ahová imádkozni jár. Hallgassuk csak szavait, nézzük lelkesedését, amikor Düllmen szt. Katalinról beszél, az egyszerű parasztlányról, ki minden teremtményben Isten alkotását látta és felfogta kicsi szoknyáját, ha a réten járt, hogy egy harmatcseppet le ne üssön, mert azok Isten gyöngyszemei. . . Fehérvárról írják a régi iratok: óriási ingovánnyal körülvett város. A lecsapolt ingoványt nevezi a nép Sárrétnek. Az egyhangú, mocsaras, nedves vidéket a komáromi sínpár osztja ketté: itt a móri horpadáson át szinte a végtelenbe nyúlik a látóhatár. A végtelen horizontnál összehajló sínpár Prohászka számára a „Végtelent” szimbolizálta. Itt szeretett sétálni. Mind ütemesebb lépésekkel, a végtelenbe vesző tekintettel ment. Egy ízben megzavartam — ajkára tette ujját s az egyik német költő imáját idézte a végtelenről. Máskor a Sárrét rétjein az örökkévalóságba szegzett szemekkel járva a felhők fodrai alatt az örök tabernákulum fátyolát látja. Az érzelemvilágot tekintve, a Fioretti Szt. Ference — nem a történelmi Szt. Ferenc, hanem ami ennél kedvesebb, a legendás Szt. Ferenc élt újra benne. A szív hárfása volt, amikor imádkozott, így lett ő misztikus. Az Énekek Énekének istenszeretete, mint patak ömlik és énekel benne. Prohászka imáiban Krisztus trubadúrja volt, érzelmileg éli az együttlétet Krisztussal. Tanította: három tehetsége van az embernek: értelem, érzelem, akarat. Mind a háromnak, az érzelemnek is szolgálni kell az Istent. Panaszolja, hogy némely papok érzéknélküliek, és együttérzés nélkül élnek híveik között. Egyik primicia-beszédében francia példát idéz: temetés után a pap odament a gyászoló családhoz és részvétét nyilvánította. Az egyik erre csodálkozva mondta: Hát a papoknak szívük is van? Általában sürgeti a közösségi meleg együttérzést: hány koporsót csinál az asztalos és nem gondol arra, hogy mekkora bánat borul majd erre a koporsóra; hány sírt ás a sírásó és nem gondol arra, hogy a könnyek árkát ássa. A szív embere volt akkor is, mikor filozofált. Ezért fogta úgy meg az érzelem szerepe a megismerésben, ezért hangsúlyozta ki annyira, hogy az érzelem mennyire akadályozza ítéleteink tárgyilagosságát, a tények megismerését ... ezért hajlott annyira Bergson filozófiája felé A szív embere volt a szószéken. Ember szer etete ösztönösen uralta beszédeit. Prohászka, mondja Brisits, nem uralkodott a szószéken, mint Bossuet — nem volt ostor és vihar, mint Abraham a S. Clara, hanem testvér, akinek érzése részvét, a szava pedig olaj. A szigorú Credót pré16
