Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 1. szám - Gál Ferenc: Új utak a teológiában
meg a szavak metafizikai jelentésének körülírásával. A teremtés célja nem egyszerűen a Teremtő dicsősége, hanem az a dicsőség, amit az Atya megkap az idők végén, amikor Krisztus fősége alatt kialakul a létezők természetfeletti hierarchiája (Ef 1, 10). Teilhard de Chardin nyelvén szólva a Teremtő dicsősége az, hogy a világban kialakul a misztikus Krisztus. Ilyen összefüggésben kell beszélnünk az anyagról és szellemről, a fejlődés értelméről, az ember egyéni és közösségi természetéről, szabadakaratáról, alkotó tevékenységéről, az angyalok szerepéről, az eredeti bűnről s a természet és kegyelem viszonyáról. Krisztus misztériumát csak felületesen érintjük azzal a megállapítással, hogy Isten őbenne nyilatkoztatta ki magát. A hangsúly azon van, hogy emberi alakjában és életében nyilatkoztatta ki magát. Nála minden emberi problémát az isteni én hordozott, vagyis az isteni személy élte az emberi életet. Ezért a Krisztusról szóló tanításnak és vele együtt az egész teológiának megvannak az antropológiai jegyei. Krisztus emberi természete a mi megváltásunknak, megdicsőülésünknek és az egész világ kegyelmi fölemelésének ősmintája. Őbenne az emberi természet hazatalált az Istennél, a lét teljességénél, ezért belőle olvashatjuk ki a kegyelmi kibontakozás lehetőségeit. A külső természet és a kegyelmi üdvrend az emberért van: „Minden a tiétek... a jelenvalók és az eljövendők. Ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené” (az Atyáé, 1 Kor 3, 22). A teológiának arra is legyen gondja, hogy az evangéliumnak, az örömhírnek a kifejtése szárnyakat adjon az emberi szellemnek. Az Ige megtestesülése arra vall, hogy embernek lenni nagy dolog: sorsunkat, személyes kibontakozásunkat csak az örökkévalóság távlataiban lehet felmérni. Ez a gondolat elszíntelenedik ott, ahol a megtestesülést úgy állítják be, mintha Isten csak végső kényszer hatása alatt vállalta volna az emberrélevést és a megváltást, hogy még mentse azt, ami menthető. Pedig a krisztológia alaptétele az, hogy a Logos örök elhatározással a gyarló ember oldalára állt, ezért lett hasonló hozzánk mindenben, a bűnt kivéve (Zsid 4, 15). Ezzel emelt fel bennünket a fogadott fiúság magaslatára. A krisztológiának közvetlen tartozéka az Egyházról szóló tanítás. Az Egyház nem egyszerűen Krisztus által alapított vallási intézmény, hanem kegyelmi közösség Krisztus fősége alatt. Ezt nevezzük misztikus Krisztusnak. A fő nem lenne teljes a test nélkül. Az Egyház és a szentségek csak tovább viszik azt a jelképiséget, ami Krisztus emberségében megvalósult. Ö mint ember jelképezte és konkrét valóságban kifejezte Istent. Ezért csodákkal igazolta magát, bűnöket bocsátott meg, kegyelmet közvetített. Az Egyház is ilyen hatékonyan jelképezi Krisztust: az ő tanítását nyújtja, kegyelmét közvetíti, az ő tekintélyével intézkedik és az ő nevében imádkozik. Ezért az Egyházról szóló tanítás lényege nem az, hogy jogi szervezetét visszavezessük az apostolokhoz, hanem hogy kimutassuk misztérium-jellegét. S mivel a kegyelem túlterjed a jogi kereten és a „kívülállókat” is Krisztushoz kapcsolja, azért elsőrendű kérdés az, hogy milyen kapcsolat van Isten országa, illetőleg Isten népe és az Egyház között, továbbá, hogy milyen módon sorolhatók az Egyházhoz azok, akik nem élnek benne szervezett közösségében. Ma az Egyház és az üdvrend egyetemességének kifejtése azért is időszerű, mivel az érdeklődés a világi tudományokban, gazdasági és kulturális életben az egész emberiség felé irányul. 10
