Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Tarnay Brúnó: A régi és az új Maurice Blondel gondolkozásában
A világos különböztetésekre szükségünk van, a definíciókat nem nélkülözhetjük — de nem is elégedhetünk meg velük. Vállalkozni kell a sokágú kapcsolatok feltárására, akár teória és praxis, akár természetes és természetfeletti, akár bölcseleti és teológiai módszer viszonyáról van szó. Egy még kialakulóban levő, túlságosan is iskolás szemlélet a század végén és a század első felében, inkább az értelmezők értelmezésére szorítkozott, mint a Mesterek utánzására. Nem törekedett másra, mint hogy elhatárolja magát Baius, Quesnel, Jansenius cenzúráit tételeitől. Megelégedett azzal, hogy Sz. Tamás megfogalmazásainak határozottságát bizonyos megszorításokkal tompította ott, ahol a természetfölöttinek a természetbe való beoltódásáról beszél.39 Sz. Tamásról komolyan azt hitte, hogy „egészen peripatetikus volt, minden igyekezetével peripatetikus és soha nem akart más lenni, mint peripatetikus”/·0 Ez volna a „status naturae purae” bölcseleté. Sajátságos módon ezt a felfogást képviselték Sz. Tamás modernista ellenségei is. Szemléletünk azóta megváltozott. Eredeti szintézisként értelmezzük bölcseletét és teológiáját. Arisztotelész csak egyik — nagyon lényeges — eleme ennek a szintézisnek, de nem kevésbé fontos Platon, Proclus, a Pseudo-Dionysius szerepe. A diszkontinuitást, a zártságot, a lényegadó formák, az essentializmus bölcseletét (egyszóval: a Stagirita örökségét) kiegészítik a folytonosság, az egység, a „lét-fölötti Jó” transcendenciájá- nak átfogó szemléletével. Ebben a perspektívában is fennáll a lényegi különbségnek szakaszossága: a definitió-szerű elkülönítések lehetségesek („essentiae rerum sunt, sicut numeri”). De nem az a végső szó. A lét konkrét kifejtőzésében minden összefügg: „inferius in sui supremo tangit superius in suo infimo”/1 A „minden mindenben” misztikus alapelvét a „participatio” racionális elve helyettesíti, ez biztosít átmenetet a kategoriálisból a transcendentális felé. Hamisítás volna ezt a nagyszabású szintézist valamiféle „konkrét bölcselettel” azonosítani. Sz. Tamás nem nevelhető „egzisztencialistának” — végzetes kétértelműség veszélye nélkül. Nem „konkrét bölcselet” ez, hanem „a konkrét” bölcseleté, s ezért mindenkor megbízható, életképes alap a „konkrét” teológiája számára. A forma és mozgás, a lét és élet, teória és prakszis kiegészítik egymást, komplementárisak, valóság és érték nem ellentétes pólusok, sőt, a jóság adja meg a valóság teljes dimenzióit, nem elszigetelő, feldaraboló absztrakció kizárólagossága, hanem a tapasztaláshoz, értékeléshez, a konkrét csodáihoz szüntelenül visszatérő dialektikus mozgás derít fényt az átmenetek, az összeillesztések, az egymást magukbazáró tendenciák bonyolultságára. Blondel megítélésénél lehet a fogalmi tisztázásnak is jelentősége. Nagy jelentőségű annak a bemutatása, hogy jóllehet gondolatában az „Egyetlen Szükséges” semmiképpen sem redukálható az újkori skolasztika pusztán természetes theizmusának felismeréseire/2 a „nécessaire impossible” igazán természetfeletti — de a természetesből a természetfelettibe való átmenet nem analitikus, hanem szintetikus, a természetfeletti formálisan és reálisan meghatározatlan/3 Az „Egyetlen Szükséges” nem a természetfölöttiben való egy meghatározott módon való részesedés, hanem Isten maga, mint bármilyen természetfeletti részesedés személyes Princípiuma. A fogalmi tisztázásnál is fontosabb annak a felismerése: mennyire értékes számunkra Blondel műve. A gondolkodás reális súlyát nem hordozhatja semmiféle „a priori”, semmiféle logikai általánosság. A metafizika 82
