Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Tarnay Brúnó: A régi és az új Maurice Blondel gondolkozásában
belső világában hasonló ellenálló közegre talál, mint a külső világban. A szervek, a hajlamok tanulékonysága, hajlékonysága kisebb vagy nagyobb — sőt maga az akarat sem egyformán kész. Az is meg van osztva. A belső káoszból kiindulva fokozatosan valósul meg, a cselekvés révén, a belső egység, a harmónia. A cselekvés így önmagunk meghódítása. A cselekvés során fokozatosan képessé válunk akarni azt, amit előzőleg nem tudtunk akarni, amit nem akartunk igazán, bátorság és erő hiányában, amit csak szerettünk volna akarni. A cselekvés apró lépésekben való előrehaladás. Ezért mindig cselekedhetünk, bármily csekélyek is lehetőségeink, bármennyire lesújtott- nak, erőtlennek érezzük is magunkat. Az első lépések után adódik a többi. Így a cselekvés az alany mélyén születik, de kilép a test világa felé — kilép a tudat szűk fényköréből, önmagunk meghódítása felé.20 A cselekvés tehát nem marad a tudat zártságában. De nem határolhatja az egyéni lét szűk köre sem. A fizikai világra alakitólag hat, rányomja forrásának, a cselekvő személyiségének bélyegét. Az ember megnyeri magának a világot. Az idegen, más valóságok között különleges jelentőséget kapnak a hozzánk hasonlók: embertársaink. Szükségünk van rájuk, akarjuk, hogy legyenek. Kellenek, hogy együttműködjünk. Átveszik, megnyújtják cselekvésünk sugarát. Támpontot adnak tevékenységünknek. Minden cselekvés egyben hatás, befolyás is. Tanítás és vonzás egyszerre. Azért akarjuk ezt a másrahatást, mert cselekvésünket egyetemesnek akarjuk. A közös műben találkoznak az emberek. A cselekvés sajátosan szociális funkció. Azzal, hogy cselekszünk, akarjuk, hogy legyen közösség, ez biztosítéka és célpontja a cselekvésnek. Az alany csakis mások által, másokkal, másokért alakul, épül. A cselekvés logikája kívánja, hogy ne szigeteljük el önmagunkat önzésünkben. Inkább ajándékozzuk magunkat — vagy ha úgy tetszik: veszítsük el önmagunkat, hogy megtaláljuk magunkat. Az egyéni élet zártságából kilépő cselekvés számára az első társaság: a család. Ösztönre épül, de az ösztönt elvállalja és felemeli a szabadság. A szeretet, amely ebből születik: kizárólagos — örök — termékeny. Nemcsak a faj fennmaradását, hanem személyek: élettársak és gyermekek javát szolgálja. A család azonban nem meríti ki a cselekvés erőforrásait. Űjabb hullámgyűrűket vet a haza szolgálatában. A haza nem nagyított család. Olyan új, természetadta valóság, amelyet sohasem képes megmagyarázni a „társadalmi szerződés” teóriája. Aligha lehet másként megjelölni, mint: vonzódás, ragaszkodás az emberi lét egy sajátos, részleges formájához. A hazaszeretet nem mások hazájának megvetése. A nacionalizmus a hazaszeretet perverziója. A cselekvés többé-kevésbé tudatosan kisugárzik a hazán túl az egész emberiségre. Ez az újabb hullámgyűrű ismét nem csupán az előző meny- nyiségi kiterjesztése. Nemcsak egy még nagyobb, igen nagy társadalmi egységről van szó. Az „emberiség” a célt, az ideált jelenti, amely túl van a jelenségek világán. Egységet, egymáshoztartozást, sorsközösséget fejez ki. Az „általános emberi”, az „emberhez méltó” — olyan eszmény, amelyek mindig az emberiség egészével vannak kapcsolatban. 78
