Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Tarnay Brúnó: A régi és az új Maurice Blondel gondolkozásában
Röviden ismertetjük vezető motívumait — összefoglaljuk kivitelezésének eredményét — megkíséreljük értékelését és bírálatát. Mindenütt a régi és az új sajátos ellentétére vagy megkapó kiegészülésére bukkanunk. A blondeli program A bölcselettörténet iránt érdeklődők előtt jól ismertek azok a mély, elevenbe vágó hasadások, amelyek a századforduló légkörét jellemzik. A tiszta ész és gyakorlati ész szétválasztása, s ezzel együtt szakadék a metafizika és morális, a tudomány és cselekvés világa között. Innen az ellentét természettudomány és metafizika, teória és tapasztalás, intellek- tualizmus és pragmatizmus között. Az egységet nem volt képes helyreállítani sem a végsőkig következetes empirizmus, sem a tudat alatti vagy a kielégítetlen akarat misztikája (E. Hartmann, Schopenhauer), sem az élet ösztönös hite (Bergson), sem a hatalomratörés minden korlátot megszüntető igenlése (Nietzsche). Az egyházon belül századunk elején a modernizmus válsága hozza napvilágra ezeket a hasadásokat. Az idő és az időtlen, dogmatizmus és historizmus, vallásos hit és tudomány csap össze, amikor kibontakozik A. Loisy bibliakritikája, M. Hébert vallásbölcselete, amikor napvilágot lát E. Le Roy merész, idealizmust, evolúcionizmust, bergsoni bölcseletet beolvasztó szinkretizmusa vagy amikor megjelenik Fogazzaro regénye: „II Santo”. Blondel működését a modernizmus válságának kellős közepén kezdi meg. 1893-ban védi meg tételét a Sorbonne-on. Ez a mű, az „első Action” (mert öreg korában egy másik, kétkötetes „Action”-ban visszatér rá), az erudició, a tudományoskodás minden kelléke nélkül, gondolatának talán legeredetibb kifejezése. Nincs benne egyetlen irodalmi utalás, forrásmunka vagy idézet sem, csak a reflexió, a fáradhatatlanul, szenvedélyesen elemző és összetevő gondolkodás, megszakíthatatlanul hömpölygő folyam. Sajátságosán hat ez a nyugodt, polémia-mentes, építő hang 1893-ban. Ebben az esztendőben távolitják el A. Loisy-t egy álneves cikke miatt az exegézis tanszékéről. Túl vannak már Duchesne abbé kritikai leleplezésein, amelyekben ízekre szedi az ősi Gallia csodálatos és tiszteletre méltó, de erősen legendaízű hagyományait. Nincs messze az idő, amikor Marcel Hébert, a Fénelon-intézet ifjú igazgatója a hit Istenét „az utolsó bálványnak” nevezi a Revue de Métaphysique et de Morale hasábjain és bejelenti az Egyházzal való szakítását — a saját, az immanencia istenének nevében, amely nem más, mint a „Nagy Törvény”, minden tevékenység és mozgás végső ideálja.6 1893-ban jelenik meg a „Providentissimus Deus” kezdetű pápai körlevél, amelyben XIII. Leó először emeli fel szavát a biblikus racionalizmus veszélyeivel szemben. Á cselekvés bölcseleté Blondel elgondolását a „cselekvésiről kialakított eszme és az „immanenda módszere” jellemzi. A cselekvés, action, új, egyetemességet kifejező szempontja hivatott arra, Blondel elképzelése szerint, hogy helyreállítsa a felbomlott egységet a századvég disszociált tudatában! 73 2
