Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Gál Ferenc: A karácsony krisztológiája: az Immánuel
mek, akinek a neve Immánuel lesz, azaz Velünk az Isten (íz 7, 14). Benne állandósul és egyetemessé válik az uralom, amit Isten eddig is gyakorolt népe fölött, sőt kifelé is megmutatkozik úgy, mint Jsten országa. Jeremiás arra hivatkozik, hogy uralmát nem kőbevésett törvények biztosítják, hanem az emberi szívnek az önkéntes hódolata (31, 32). Ezékiel szerint Isten a Messiásban átveszi a pásztor szerepét és inkább a gondoskodását akarja megmutatni, nem hatalmát. Jelenléte egyben irgalmának a kinyilvánítása lesz, benne kapjuk meg a bűnök bocsánatát, tehát az emberi gyarlóság nem emelhet többé válaszfalat Isten és népe közé. 2. Ha az újszövetségi iratokban az Immánuel-gondolat megvalósítását keressük, nem szabad megállnunk az ilyen kitételeknél: „Ahol ketten-hár- man összegyűlnek az én nevemben, velük vagyok” (Mt 18, 20); „Én veletek vagyok a világ végéig” (Mt 28, 20). Azt sem mondhatjuk csupán, hogy Krisztus a műveiben maradt velünk. A tudomány, művészet, irodalom vagy technika terén semmi olyan „maradandót” nem alkot, ami a nevét naggyá tette volna. Nem úgy jött, mint jóakaró idegen, aki az emberiség kátyúba szorult szekerét helyes útra terelte. Nem is úgy, mint orvos, aki orvosságot és bátorítást ad a betegnek és magára hagyja. Krisztus existenciális síkon, az emberi lét rendjében örökíti meg magát. Ennek megértéséhez vissza kell nyúlnunk ahhoz a megállapításhoz, hogy a kinyilatkoztatás nem csupán tanítás, hanem a természetfölötti valóság közlése. A teológia még nem dolgozta ki az összefüggést a Szentháromság titka és a teremtés, illetőleg a megváltás között. Az egy Isten életteljességének következménye az, hogy az Atya a Fiúban, mint eleven képében ismeri meg és mondja ki magát. Ennek a benső élet-mozzanatnak megvan a ve- tülete kifelé is. Az Atya a Fiúban fordul a világ felé, mindent „általa, érte és benne teremt” (Kol 1, 15), s benne mint képében mutatja meg magát a világnak. Ügy akarja megmutatni magát, mint teremtményeinek atyja, s azt akarja, hogy atyaságát át is éljük. Ezért a Fiút hozzánk küldi emberi valóságban, hogy „elsőszülött legyen a sok testvér között” és hogy minket magához hasonlóvá tegyen (Róm 8, 29). A hitben és a szentségekben saját istenfiúi életét adja nekünk, mint kegyelmet: részesedünk halálában és feltámadásában és ez számunkra az örökbefogadás. A Fiú jelenléte tehát bekapcsol bennünket a Szentháromság életébe, részesévé tesz annak az ismeretnek és szeretetnek, amellyel az Atya a Fiú felé fordul. Ezért a Fiú eljövetelét szükségképpen követi a Szentléleké is. A megváltottság teljes értelemben azt jelenti, hogy a megtestesült Fiú a Szentlélek által saját személyét kibővíti. Magához vonzza mindazokat, akik kegyelmét befogadják, s ezek alkotják a misztikus Krisztust. Ö, mint fő, minden taggal azonosítja magát, ezért mondhatta az ítélet emlegetésekor: „Bármit tesztek embertársaitoknak, nekem teszitek”. Itt tehát már az Isten jelenlétét nem jelképek és intézmények hirdetik, hanem maga Krisztus biztosítja. Pál apostol következetesen használja ezt a két kifejezést: Krisztus bennünk, mi pedig őbenne. A zsidó biblikus, Abrakaim Hegeket a bibliáról mondja, hogy az nem teológia az ember számára, hanem inkább antropológia az Isten számára. Katolikus felfogás szerint mi a két megállapítást inkább Krisztusra alkalmazhatjuk: ö teológia az ember számára és antropológia az Isten számára. Róla, szavaiból és tetteiből olvassuk ki, hogy ki az Isten, mit akar, mi a célja velünk. De őbenne ugyanakkor a teremtő Isten tapasztalásból tudja meg, hogy ki az 69
