Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Gál Ferenc: A karácsony krisztológiája: az Immánuel
ember. Hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett (Zsid 4, 15), személyesen átélte örömeinket, bánatainkat, küzdelmeinket és halálra- szántságunkat. A megtestesülés bizonyítja, hogy az ember nem kísérleti tárgy, nem mozgatott báb, hanem a teremtés nagy titka. Krisztus által tudjuk meg, hogy Isten mit gondol az emberről. Figyelembe veszi mindazt, ami emberré tesz bennünket, illetőleg ami velejárója testi kötöttségünknek: az állhatatlanságot, rövidlátást, szenvedélyt és nehézkességet. Azért tud megértéssel lenni irántunk, mivel mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve (Zsid 2, 17; 4, 15). Az irgalom azonban nem azt jelenti, hogy szemet huny fogyatkozásaink és vétkeink felett, mert ez nem lenne megváltás. Belép az emberi élet struktúrájába és belülről készíti elő megváltásunkat. Ami őbenne végbement, az minden kegyelmi megigazulás ősmintája. A régi teológusok igyekeztek belemagyarázni minden kiváltságot Krisztus emberségébe, amit az intenfiúság következményének gondoltak. Emlegetik azt a nem bizonyítható tételt, hogy Krisztus emberi lelke már földi életében Isten színelátásának birtokában volt, s ezért leküzdhetetlen nehézséggel küzdenek, amikor meg kell magyarázniuk szabadságát, érdemszerzését és a szenvedés valóságát. Az evangéliumból nyilvánvaló, hogy Krisztus tudatában van annak, hogy ő az Atya egyszülött Fia, aki isteni természete szerint előbb létezik, mint a teremtett világ (Ján 17, 7). Biztos az is, hogy különleges ismerete van az Atyáról és az isteni dolgokról, de nincs jogunk állítani, hogy emberi lelke már megnyugodott a boldog színelátásban. Az örök célhoz elérkezett, bensőleg megdicsőült embert lehet még mindenben hozzánk hasonlónak mondani? Lehet azt állítani, hogy „kiüresítésben” élt? Lehet annak az emberi küzdelmét, igyekezetét, szenvedését és haláltusáját komolyan venni, akinek csak a teste van itt, lelke ellenben a mennyei dicsőség és boldogság nyugalmát élvezi? Krisztus csak a feltámadásában lett az örök élet osztogatója, tehát elegendő, ha feltételezzük, hogy akkor öltötte magára az összes kiváltságokat, vagyis akkor bizonyult az Isten hatalmas Fiának (Róm 1, 4). Az istenség áthatotta emberi természetét, de földi vándorlása alatt „növekedett bölcsességben és kedvességben” (Lk 2, 40), s engedelmességet tanult mindabból, amit elszenvedett (Zsid 5, 8). Ezzel mutatta meg, hogy az emberi élet igazi érték. Mi Krisztusban „hitünk szerzőjét és bevégzőjét” látjuk (Zsid 12, 2), aki úgy van velünk, hogy a testi homályból küzdelmeken át vezet a végső világossághoz. A Lélek kiárasztásával nekünk is megadja a meggyőződést, hogy Isten fogadott gyermekei vagyunk (Róm 8, 16), s példával megerősít, hogy az élet küzdelme szent feladat. Az emberi lét értékét emelte ki azzal is, hogy nem annyira az Atyát akarta képviselni közöttünk, hanem embertársainkat. Minduntalan visszatér a gondolathoz, hogy Isten embertársainkban közeledik felénk. Az ítéletkor az igazi emberiességet, az igazi humanizmust fogja jutalmazni: azokat, akik az éhezőknek ételt adtak, a betegeket és nyomorgókat segítették. A kárhozat az „emberteleneket” fenyegeti, akik megkeményítik szívüket mások szenvedése előtt, illetőleg kiváltják azt. Teilhard de Chardin Krisztus egyetemes királyságát úgy akarta magyarázni, hogy az egész Kozmosz fejlődésben van feléje. Az élet bontakozá- sa, a technika és kultúra fejlődése mind a misztikus Krisztust építi. így 70
