Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - FIGYELŐ - Kósa Ferenc: Egyházi muzsikusok képzésének problémája
levél elnyerése után igen hasznos munkatársai a lelkészkedő papságnak. Végleges és állandósítható megoldásnak azért mégse tekintsük! Az ideális állapot az, hogy a kántor „társa” legyen a papnak. Ez kulturális szintet, lelki beállítottságot, hivatástudatot jelent összefogottan, egyben! Minden egyházi muzsikusnak szellemi és kulturális igényekkel rendelkező embernek kell lennie. Csak így remélhetjük, hogy nem lesz mindegy, hogy milyen muzsikát és hogyan szólaltat meg az istentiszteletek alatt. Bizonyos kultúrnívó szükséges, hogy helyes önkritika és a nyomában az önképzést szorgalmazó szemlélet alakuljon ki. Halljon, lásson sokat és jót, muzsikában, általános művészetben, irodalomban a kántor is. Ne legyen olyan valaki, aki csak a maga muzsikálását hallja és más megoldásokat nem is sejt szövegmondásban, dallamfűzésben, előadásmódban. Nyitogatni kell a lelket, telíteni a szellemet, hogy legyen finom, hajlékony, megkülönböztetetten igényes önmagával szemben is! Ahogy a pap is csak akkor képes hatással lenni híveire, ha azok a szellem és lelkiség képviselőjét érzik meg lelkipásztorukban, a kántor is hasonló neveltsége és beállítottsága által lesz alkalmas a ma területén eredményesen dolgozni. Mellőzhetetlen igény, hogy legalább érettségivel rendelkezzék a jövő egyházi muzsikusa a legalacsonyabb szinten is! Az általános műveltség mellett egyetemes muzsikálásban és liturgiái szemléletben művelt ember legyen a kántor. Komoly tanultság nélkül nem remélhetünk kielégítő szolgálatot, ami istentiszteleti cselekedeteinket zökkenőmentessé, széppé tenné, vallási élményekkel gazdagítaná. A liturgiában nem kielégítő társ az, aki csak azt teszi, amit betű- szerint mondanak. A liturgikus szolgálat leleményességet kíván, készséget abban, hogy az előre nem látott, pillanatnyilag adódó probléma között is nyugodt biztonsággal történjék a zenei rész irányítása, alkalmazkodás az oltáron történő mozdulatokhoz. A kántorkérdésben azt a szempontot sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a kántornak a hívek előtt is olyannak kell lennie, akinek irányítását elfogadják, akinek egyházzenei műveltségében megbízhatnak. Mai oktatási rendszerünk nagy súlyt helyez a szakosított zenei oktatásra. A templom egyházzenésze magasabb fokú zenei műveltség birtokában legyen, mint az, aki az általános iskolában éneket tanul. Ez nem túlzott igény, sőt okvetlenül meg kell követelni! Tanítani csak az tud, akinek nagyobb és átfogóbb ismerete van, mint annak, akit tanítani akar! A kántor akkor lesz képes valamilyen szertartásra előkészíteni zeneileg az énekkart vagy a hívek egyetemességét, ha a közlendő zenei és liturgikus anyag fölött teljes biztonsággal uralkodik. Hogyan juthatunk ilyen képzettségű kántortársadalomhoz? Ez nem magyar probléma! Külföldön, a körülöttünk lévő országokban egészségesnek tűnő megoldási kísérleteket találunk. Az egyházi középiskolákban együtt tanulnak olyan ifjak, akik közül egyesek papi hivatással bírnak, mások pedig kántori szolgálatra készülnek. Vannak egyházi középiskoláink nekünk is. Ezekben kellene zenei tagozatú osztályt nyitni, ott a reál tárgyak mellett komoly zenei képzésben részesülhessenek az ifjak, akik esetleg hivatásszerűen — diákonátusi intézmény? — készülnének egyházzenei pályára. A modern társadalom a városiasodás felé tart, ami egész lelkipásztori szervezetünknek külső formáját megváltoztathatja. A csökkent lakosságú falvak közigazgatásilag máris bizonyos centralizálás folyamatában vannak. Megszűntek iskolák, önálló tanácsok, a szomszédos nagyobb településbe olvadtak bele. Ez szükségképpen megváltoztatja a lelkipásztorkodás külső képét is. A kántorprobléma is vele együtt módosul. E módosulás azonban csak a kántorok ellátását és foglalkoztatását érinti. Talán könnyebbé teszi és elveszi utópisztikus izét. Központilag kell a kántori „rend”- ről gondoskodni. Ha liturgikus életünket komoly keretek között akarjuk kialakítani, kántortársadalmunk helyzetét és a rá váró nagyszerű feladatokat korszerű megfontolás tárgyává kell tennünk. A probléma fölött nem mehetünk el könnyedén, mert 1. jelentős, számban nagy társadalmi rétegről van szó. Csaknem annyi kántorról, mint papról. 2. A liturgikus rendelkezések a szertartások bizonyos részeinek énekes végzését szorgalmazzák. 3. Lelkipásztori tapasztalat, hogy a csak recitált liturgia színtelen. Igényesebb lelkipásztoraink keresve keresik az énekes megoldási lehetőségeket. Inkább a nívóval alkusznak meg, csak szertartásaik alatt híveik énekelhessenek! Népnyelvű liturgiánk a példabeszédből ismert gazdaemberhez hasonlóan, akkor hoz elő kincses tárából régieket és újakat, ha jól képzett muzsikusok segítségével kifejező és affabilis módon tolmácsolja a hívek felé a kinyilatkoztatás igazságait. Kosa Ferenc 128
