Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Guardini, Romano: A liturgia szelleme (részletek)
nagyobb élettartalmát, mint sajátját fogadja el, hogy abba beleilleszkedjék, meggyőződésévé tegye és terjessze. A követelmény különféle formában lép fel, a szerint, hogy milyen lelki alkatú a hivő. Némelyeknél inkább a tárgyi oldal domborodik ki: gondolatok, amelyek megtöltik, eszközök és célok, fennálló határozatok, szabályok és törvények, elvégzendő feladatok, jogok és kötelességek stb. Áldozat és teljesítmény ekkor tárgyi jelleget ölt. Az egyénnek le kell mondania arról, hogy a saját gondolataival törődjék és egyéni utakon járjon. A liturgia szándékát és útját kell követnie. Az ön- rendelkezésről le kell mondania, a magánima helyett a közösséggel együtt kell imádkoznia, az önmaga-vezetés helyett engedelmeskednie kell és fegyelmezettségben kell élnie, ahelyett, hogy a maga akarata szerint cselekednék. Az egyes ember feladata továbbá, hogy a liturgikus ideavilágot „realizálja”. Ki kell lépnie megszokott gondolatköréből és egy gazdagabb, átfogóbb szellemvilág tulajdonosává kell lennie. Le kell mondania személyes céljáról és magára kell vállalnia a nagy liturgikus emberközösség célját. Így megtörténik, hogy részt kell vennie olyan gyakorlatokon is, amelyek lelki szükségleteinek nem felelnek meg; olyan dolgokat kell kérnie, amelyek közvetlenül nem érintik; a kérést, jóllehet távol áll tőle, mégis mint sajátját kell elfogadnia és imádságban Isten elé terjesztenie. Olyan eseményeket is követnie kell (ez az imában, cselekvésben és kérésekben oly gazdag liturgiában elkerülhetetlen), amelyeknek sajátos értelmét alig vagy egyáltalán nem érti stb. Mindebben tényleg nehézség rejlik, mely kettős súllyal nehezedik a mai emberre, aki olyan nehezen tud lemondani önállóságáról: készséggel veti magát alá az államnak és a gazdasági életnek, de hogy szellemi életét ne a maga szükségletei, hanem más előírások szerint rendezze, érzékenyen és szenvedélyesen elhárítja magától. Egyszóval, amit itt a liturgia követel, nem más, mint alázat. Lemondásban megnyilvánuló alázat, s így nem más, mint saját önállóságunk és öndicsőségünk odaadása. Teljesítményben megnyilvánuló alázat s így nem más, mint az egyéni létkörön túlhaladó, felkínált szellemi élettartalom elfogadása. A liturgikus közösség követelménye más azok számára, akik nem a tárgyi, hanem a közösségben a személyi oldalt, az élő embert jelentik. A közösség problémája számukra nem az, hogy hogyan merítik ki a közösségi élet tárgyi tartalmát és hogyan élik bele magukat. Sokkal inkább érzik azt a nehézséget, hogy együtt kell lenniük más emberekkel, azokkal együtt kell érezniük, egyet akarniuk, tudatában lenniük annak, hogy másokkal magasabb egyesülésben állnak. És pedig nemcsak egy-kettővel, vagy az emberek kisebb körével, akik hasonló törekvés vagy különös vonzalom miatt közel állanak hozzá, hanem mindenkivel: a közönyösekkel, ellenszenvesekkel, sőt az ellenséges érzelműekkel is. Tehát itt az a követelmény, hogy ki kell nyitni azokat a sorompókat, amelyeket éppen a finomabb lelkületű emberek szoktak zárva tartani. A megszokott keretből ki kell lépnie, mások közé kell mennie és velük közös életet élnie. A fentebb kifejtett esetben a hivő a közösséget mint egy nagy, tárgyi rendet látja, itt pedig mint a személyiség viszonyának széles szövedéke, mint egy végtelen változatú élő „Én—Te-vonzalom” szövődménye szerepel. Ott az volt az áldozat az egyén részéről, hogy le kellett mondania a lelki életben az önrendelkezésről, itt pedig az, hogy a magányt és az önmagáért való életet fel kell adnia. Ott arról van szó, hogy mennyire tudja magát beleélni egy határozott rendbe, itt pedig arról, hogy hogyan tud más emberekkel együtt élni. Ott az alázat volt a követelmény, itt a szeretet: az élő önátadás. Ott azt a szellemi tartalmat kell magára vállalnia, amit a liturgia ad; itt együtt kell élnie Krisztus testének más tagjaival is, azok kérdéseihez csatlakoznia, azok szükségleteivel együtt éreznie. A „Mi” az első esetben az önzetlen tárgyilagosság kifejezője volt, most pedig azt jelenti, hogy aki ezt mondja, az saját egyéni életét másokkal megosztja. Ott le kellett győznie a büszkeséget, amely függetlenül akar élni, a különélést, amely annyira húzódozik attól, hogy a közösségi életcélokat és gondolatokat magáévá tegye; itt viszont az ellenszenv felett kell győzedelmeskednie, amely a közösségi élettel szemben fellép; győznie kell a félénk szemérmesség felett azzal, hogy kitárja belső valóságát; az arisztokratizmuson, amely csak olyanokkal akar együtt lenni, akiket maga választott ki. Mindez a lélek állandó önmegtagadását kívánja, önátadást, nagy szeretetet, amely kész az életet másokkal megosztani. 119
