Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Klostermann, Ferdinand: Pap és laikus a holnap egyházában
negatívumot lássunk. Ezért végre is akadt, aki felvetette, nem kellene-e a laikus kifejezést egyáltalában megszüntetni. Úgyis éppen eléggé kompromittálva érzi magát azzal, hogy a „laikus” jelentheti a nem szakembert is, és ezért jobb volna általánosságban keresztényekről beszélni. A nehézség csupán ott rejlik, hogy éppen a kereszténynek-levés nem specifikum, nem megkülönböztető mozzanat. A jelentős a hallott meghatározásban az, hogy az egyház felosztását a klérus felől nézve kapjuk meg. E szerint vannak klerikusok és nem klerikusok, hierarchia és nem hierarchia. Nem sokkal jobb a helyzet, ha a klérus mellé még odaállítjuk a szerzetesrendeket, ekkor ugyanis mindenképpen a hírhedt helyzetbe jutunk, hogy két rend, vagy némi malíciával, két osztály van. Már az első ezredév végével kezdtek erről a kettősségről gondolkozni. A nem egészen jó hírű bíboros, Humbertus a Silva Candida jelentette ki: „A laikusok tegyék csak a maguk dolgát, vagyis ítéljék meg a világot, intézzék el ügyeiket, a klerikusok pedig csak a magukét, vagyis egyházit. Amint a klerikusok nem foglalkoznak világi ügyekkel, úgy a laikusok ne üssék lelki dolgokba orrukat.” Nem szabad csodálni, ha ezeket a laikusokat ezek után nem érdekelte az egyház. Ez a felfogás azután a híres Gratianus révén a hírhedt „Duo genera Christianorum” — a keresztényeknek két fajtája címmel az egyházjogban is megörökítésre került. Vannak olyanok — halljuk itt —, akiket az isteni szolgálatra szántak, az imádkozásra, az elmélkedésre, ezeknek illendő, ha távol tartják magukat a világ üzelmeitől. Ezek a klerikusok, az Isten kiválasztottjai, a neki szenteltek, akiket magának szánt. A keresztényeknek második fajtája azután a laikus. Laos annyi, mint nép. Ezeknek szabad múlandó javakat birtokolni, de csak használatra. Ezeknek az is meg van engedve — mint valami koncesszió —, hogy feleségük legyen, a földet műveljék, pörösködhetnek, bíráskodhatnak, áldozatokat tehetnek az oltárra, a tizedet fizetik. Ezek is még megmenekülhetnek (az örök élet számára). Teljes a szakadás. Vannak: lelkiek és testiek, egyháziak és világiak, Istentől kiválasztottak és nem választottak, vezetők és vezetettek, uralkodók és uralom alatt állók, alattvalók és a hatalom viselői. Még hatvan évvel ezelőtt X. Pius ünnepélyes enciklikában hivatkozik az egyház alkotmányára. Kizárólag ezt az egyenlőtlenséget hangsúlyozza a hierarchák és a laikusok között. Egyedül a főpásztorok kollégiumának van — mondta a pápa — joga és tekintélye a vezetésre, és kormányzáshoz, a többségnek nincs más joga, mint hogy vezettetni hagyja magát, és mint nyáj, követi pásztorát. Az ilyen koncepció, az elvi egyenlőség princípiumát, amelyről szó volt, a legdurvábban megsérti. Az újszövetségi írások szerint mindenesetre az egyházfogalom magvából kellene kiindulni, abból, hogy mi mindnyájan egy nép vagyunk, és arra szánva, hogy Isten tulajdona legyünk. Már mint egész, nem is lehet „alattvaló” nép, mivel ez a nép királyi papság, amelyben mindenki király és próféta és pap. Ebbe a népbe a hit és a keresztség által beletagosodunk. És ebben a népben különböző elhivatások és szolgálatok vannak. Ezért azután a Zsinat elhatározta, hogy az egyházról szóló konstitúcióban — az eredeti szkéma ellenére — első helyen az Isten népéről szól, és csak utána a püspökökről, a papokról, diakónusokról, laikusokról és a szerzetesekről. Mindezeket beletagosítja az Isten népébe: egyházi csoportokat és állásokat, a hierarchiát is. Már a világi szektorban is láthatjuk, milyen nem nagyon 114
