Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Klostermann, Ferdinand: Pap és laikus a holnap egyházában
értelmes dolog volna például az állam népét csoportok szerint osztályozni, például hivatalnokokba és nem hivatalnokokba, orvosokba és nem orvosokba. Épp így sem nagyon értelmes valami az újszövetség felől nézve az Isten népét klerikusokba és nem klerikusokba osztani. Eszerint tehát voltaképpen nincs is a klerikus-állással szemben álló csoport, a laikusok rendje, hanem csupán a különböző elhívatások és karizmák szerint különböző szolgálatok, egyetlen népben. Ha végiggondoljuk mindazt, amit elmondottunk az elvi egyenlőségről, azután az őshivatás karizmájáról, majd az általános és részleges karizmákról mondottakat, a következő szolgálatokat különböztethetjük meg. Vannak klerikusok, tehát: püspökök, presbiterek, diakónusok, akik teljhatalmat nyernek az ecclesia vezetésének szolgálatára. Mint ilyenek, hatáskörükön belül igazi tekintélyük van, és döntést hozni, rendelkezni jogosultak. Vannak azután tanácsokat követők, a „tanács-keresztények”, Ezek a mennyek országa végett lemondanak a házasságról. Közös ez a lemondás a különféle szerzett közösségekben, szolgálatuk sokrétűsége mellett is. Kötelezettségük neme a fogadalom által történő megkötés, ezzel a végső dolgokra utaló jelet helyeznek a világba. Vannak azután házasságban élő keresztények, ezeket a társadalom és az egyház számára jelentős szolgálatukra külön szentséggel szentelik fel. Ilyen házas keresztények vannak a világban, de találhatók az egyházi szolgálatban is, gondoljunk csak a nyugati egyház diakónusaira, vagy a keleti egyház házas presbiterjeire. Esetenként vannak a nyugati egyházban is nős presbiterek, például egykori evangélikus pásztorok. Vannak azután olyan keresztények, akik anélkül, hogy szentelés vagy fogadalom által lekötnék magukat, egy időre, vagy tartósan egyházi szolgálatot vállalnak: különleges hivatalokat a lelkipásztorságban a hitoktatásban, az egyházi adminisztrációban, közigazgatásban. Manap már nem kevés ilyen keresztény van, és a jövőben talán még nagyobb lesz a jelentőségük. Nem lehet megérteni, miért ne lehetnének laikusok karitász-igazga- tók vagy egyéb módon direktorok. Elvileg minden hivatalt, amelyet épp oly jól vagy még jobban laikusok is el tudnak látni, nem klerikusoknak kellene átadni. Ezeket a kategóriákat manap teljesen tévesen a világi papokhoz sorolják. — Egyszerűen nem igaz, hogy csak két különleges hivatás van az egyházban: a (papi) hivatalhoz és a szerzetességhez. Ezzel szemben sokkal több hivatás van, különböző, ezek egymást nem ritkán keresztezik, amint láttuk. Fejtegetéseink végére értünk. Mindinkább tudatosul bennünk az, hogy a Zsinat csak kezdet volt. Lehet, hogy a laikus lesz a Zsinat elgondolásainak legsikerültebb alakzata. Ezt majd csak akkor éri el, ha megszűnik laikus lenni, tehát csupán egy vizavi-je a hierarchiának és ha majd jobban érzi, hogy Isten szent népének tagja lett különleges hivatása által, s a megfelelő adományok révén. A hit, remény és a szeretet közös cseréjében, együttműködéssel, más, hasonló vagy más tárgyú hivatásokkal komoly partnerség keletkezik. Ehhez hasonlóan a vezető-szolgálat más viselői: püspökök, plébánosok, presbiterek a Zsinat által véleményezett alakzatukat úgy találhatják meg a legkönnyebben, ha megszűnnek az alattvalóknak és az alsó-népnek csupán vizavi-jai lenni, ellenpárai mintegy, akik fölött uralkodnak, parancsolgatnak, nem tűrve ellenmondást, meg sem hallgatva eltérő véleményeket. Ha majd tudják, hogy mik ne 115
