Szolgálat 88. (1990)

Az egyház szava - II. János Pál: Apostoli levél Szent Bernát születésének 900. évfordulójára

központi témát tették a kutatás tárgyává, elkezdődött az a szellemi mozgalom, amelyet később humanizmusnak neveztek, és amely még ma is erősen érezteti hatását. A clairvaux-i egyháztanító, aki igen jól ismerte saját korának vágyait és törekvéseit, az emberrel kapcsolatos ilyen jellegű új elgondolásokat mélységesen átérezte, megértette, és semmiképpen sem állt azok pártjára, akik azt elvetették és elítélték.

Az emberről azonban világosan tanította, hogy az egyrészt az Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény, "kiváló teremtmény"7, "Isten befogadására képes"8, "az isteni Fölség hordozására képes"9; de egyben arra is rámutat, hogy az ember mennyire szánandó, tehetetlen és kicsiny valóság. Krisztus azonban az egész embert meggyógyította, úgyhogy nemcsak a lelkét, hanem a testét is meghívta az örök életre.

Embervoltunk méltóságát világosan megfogalmazva és bizonyítva, így kiált fel Szent Bernát: "Mily kegyes lehajlása ez a kereső Istennek, és mily méltósága ez az így keresett embernek!" 0 Az emberi méltóságnak a teremtésből és a megváltásból levezetett ilyen átelmélkedéséből világosan kimutatja, hogy az igazi keresztény humanizmus éppen ebből a kettős forrásból ered. Állítja, hogy Isten képe a bűnbeesés után is megmaradt bennünk, és az Isten, hogy minket üdvözítsen, emberré lett. Szent Bernát a maga teológiai tudományában egyaránt tekintetbe veszi az embernek mind a méltóságát, mind az elesettségét, és így elkerüli az úgynevezett hamis "antro- pocentrizmust."

Ennek a keresztény humanizmusnak megfelelő alapot szolgáltat a Szent Bernát-i krisztológia, amely szinte bizonyos szenvedéllyel és hevességgel vallja, hogy Krisztusban az egész ember felemeltetett. Amíg ugyanis itt n földön élünk, jelen emberi állapotunk szerint az Istenhez jutásunk csak a megtestesülés törvénye szerint valósítható meg. így amikor ez a "jóságos egyháztanító" azt állítja, hogy ő ugyan nem láthatja Krisztust abban a formában, amely szerint egyenlő az Atyával, és ezért nem mint "Istent az Istennél" szemléli, mindazonáltal hozzáteszi: "Legalább mint ember az embert az emberek között megszólíthatom őt."11 Ezekben a szavakban a nevéhez méltó igazi humanizmusnak egész tanítása bennfoglaltatik: vagyis mind az emberi behatároltságnak, mind az emberi méltóságnak, tehát kiváltságos lehetőségeinek elismerése. Arról az emberről van szó, aki a Paradicsomban Istennel baráti kapcsolatban élt, de akit immár Isten hozzánk hajló kegyessége egy sokkal szorosabb és bensőségesebb egységre hív. Olyanra, amely minden emberi ismeretet és várakozást felülmúl.

90