Szolgálat 88. (1990)
Elmélkedések - Leo Scheffczyk: Az ember üdvösségének gondja a fatimai imában
3. Ments meg minket a pokol tüzétől! Ez azt jelenti, hogy egyszerűen komolyan vesszük azt a lehetőséget, hogy egyes emberek elkárhoznak, és ez megfelel a Bibliában szereplő kinyilatkoztatásnak is. A Szentírás ismételten szól az ítéletről és a megmentettek és nem megmentettek végső szétválasztásáról, főlegJézusn ak az ítéletről szóló beszédeiben (vő. Mt 25,31-46. Mk 13,1-33; Lk 21,7-36). Ezeket a szigorú szavakat igyekeztek tompítani és szelídíteni azáltal, hogy a korabeli felfogásokkal való összefonódásukra utaltak, és a késői zsidóság fantáziadús kiszínezéseivel való keveredésükre az idők végének eseményeire vonatkozólag. De mindezt kimagyarázni semmit sem segít: az örök kárhozat gondolatának megvan a szilárd helye mind Jézus tanításában, mind az apostolok írásaiban (Ratzinger bíboros). Ez az igazság elidegeníthetetlen értékként került bele az egyház tanításába és igehirdetésébe, amint korunkban a Hittani Kongregáció kijelentette: Az Egyház hisz az igazak örök üdvösségében. Éppúgy hiszi, hogy örök bűn tetés sújtja a bűnöst, úgy, hogy Isten színelátásától meg lesz fosztva, és a büntetés kihat a bűnös egész lényére. Ezt a komoly igazságot a fatimai üzenet is kifejezi, csak egyenesebben, közvetlenebbül és gyennekibben, egyfajta bizonyossággal és szilárdsággal, ahogy ez csak gyermekszájból számlázhat, amely Isten dicséretére hivatott (vö. Jézus szavát Máténál: 21,16). Az ismételten hallott szó a sokakról, akik a pokolba rohannak, egy sajátosan realista megerősítése a végső kárhozatban való hitnek éppen úgy, mint a pokol látomása a gyermekeknél. Ez, amint mindenfajta üzenet az ítéletről, az embert föl tudja háborítani. Sajnos, megkell ma állapítanunk, hogy a teremtmények elkárhozásának, egy pokol létének igazságát már nem veszik komolyan. Ennek az a következménye, hogy az embereknek az üdvözülés iránti gondja is háttérbe szoml. A mai átlagos öntudat szeretné a bűn hatalmát és végzetét elnyomni. Ebből biztos szükségszerűséggel következik a bűnben való megátalkodottságiak, a pokol örökös kárhozatának tagadása is. így a pokol költői beöltöztetése lesz a földi ínségeknek és bajoknak, amelyek többnyire az ártatlanokat sújtják (a háború, a koncentrációs tábor pokla). Jean-Paul Sartre azt mondja róla: A poklot a többiek jelentik. Ezért kén, máglya, rostély (a régi poklot ábrázoló képek), ez csak vicc. Az angol költő, T. S. Eliot ezt a pusztán evilági felfogást másikkal helyettesíti, amikor azt mondja: A pokol én magam vagyok! 78
