Szolgálat 88. (1990)

Halottaink - Nagy Elek (Tűzkő Lajos)

Tószegen, Jászkarajenó'n 1948 és 1957 között. 1957-től, 33 éven át Hódmezővásárhely belvárosában látta el a plébános tisztségét. Amikor emberi tanúságot teszünk róla, lélekben előttünk áll a mindenki által csak "Elek atyának" hívott buzgó lelkipásztor mosolygós derűjével. Hogy a több mint három évtized alatt mi mindent tett az Úrdicsőségére és híveinek lelki épülésére, szinte lehetetlennek tűnik méltatni. Korunk apostolának nevezhetjük teljes joggal. A felkelő nap mindig imádságban, elmélkedésben vagy munkában találta, és késő éjjel még mindig virrasztón imádságos lelkűidével. Amint a halála előtt három hónappal vele készült interjúban olvashattuk (Új Ember, 1990. június 3.): "Élő Biblia" volt valóban. Aki látta, és aki csak beszélt vele, ha csupán rövid ideig is, megérintette valami a mennyei derűből és a túlvilág leheletéből.

Saját közlése szerint édesanyja imádsága segítette az oltárhoz, és ugyancsak az ő imája támogatta akkor is, amikor már ez a hőslelkű édesanya, aki öt gyermeke közül három papot adott az Istennek, hajlott korában fiai gondozására szorult.

Az imádság kegyelmi erejére és támogatására szüksége is volt. Szegvári szolgálata után a hatalom akkori urai nem engedték meg, hogy önállóként hirdethesse Isten igéjét, és hinthesse a jó magot. Vissza kellett térnie káplánnak. Isten akaratával egyesülve vállalta megpróbáltatását.

Ezután került Hódmezővásárhelyre. Imádságos élete példamutatást jelentett mindenki számára. Prédikációi, lelkigyakorlatai nemcsak a helyi híveket vonzották mindig nagy számban, hanem a környékről is sokan jöttek mindenkor, sőt még régebbi állomáshelyéről is számosán ide zarándokoltak, hogy lelki élményekkel gazdagodva térhessenek vissza hivatásukhoz. Igehirdetésének lenyűgöző bizonysága összegyűjtött prédikációinak és egyéb megnyilatkozásainak 85 kötetnyi, egyenként 30CMOO gépelt oldalas anyaga, továbbá az általa összeállított és jelenleg gondozás alatt álló énekeskönyve.

Az Országos Liturgikus Tanács tagjaként is szorgoskodott, s a liturgikus megújulás fáradhatatlan apostolaként szintén bevezette a híveket a megújult istentiszteletbe, saját maga tanítva meg őket az új énekekre, és ő maga is komponált hálaadó éneket. Szívügyének tekintette a hitoktatást is. Valóban méltónak mutatkozott újmisés jelmondatához: "Magasztalja az Urat a lelkem!"

Mintha Bemanos felejthetetlen alakja szólalna meg, amikor kijelenti: "Minden kegyelem volt számomra." Ez vezette ökumenikus cselekedeteiben is, eljárva más vallásúak templomaiba, és helyet adva sajátjában más felekezetek igehirdetőinek is a magvetésre.

Amikor éppen 80. születésnapja körül testi ereje kezdett megfogyatkozni, még erősebb lett lélekben. Az idén még részt vett az úmapi körmeneten, bár a benne már elhatalmasodó kór szolgálata közben időnként pihenésre késztette. Mélyen együttérző szívvel, szerető és féltő gondoskodással vették körül az összegyűlt hívek, tudva, hogy gyógyíthatatlan betegsége egyre inkább elhatalmasodik rajta. Tudatában volt annak, hogy tervei, szüntelen munkál155