Szolgálat 88. (1990)
Halottaink - Pócza Ernő (Bizalmas barátja)
kodása közben is bármikor számítania kell az Úr hívására, vagy amint ő maga fejezte ki: "A visszaszámlálás megkezdődött." Gyötrelmes szenvedései közben sem panaszkodott. Papi leikével teljesen átadta magát Teremtőjének és szerető Atyjának. Joggal irtatta végrendeletében: "Hitem, imádásom és örök hálám a teljes Szentháromságé legyen, mert életet, emberséget, keresztény vallást és szent papi hivatást adott nekem, és ezekben, gyarlóságaim ellenére, kegyelmesen megtartott." Isten buzgó, lelkiismeretes és mindvégig hűséges lelkipásztorát "munkahelyéről", a templomból kísérte ki ezer és ezer hívője, tisztelője. Az Isten házának bejáratán elhelyezett fekete drapéria mintha azt hirdette volna, hogy könnyes szemű és fájó lelkű hívei mellett még az általa többször - nagy költséggel és fáradozással - felújított templom is gyászol. Temetési szertartását megyés főpásztorunk, Marosi Izidor püspök atya végezte, megragadó szavakkal emlékezve meg-az előtte szólott méltatók után -a melegszívűpapról, szerető plébánosról és "mindenkinek mindene lett" lelkipásztorról. Az elhunyt által kívánt "Téged, Isten, dicsérünk" hangjai mellett bocsátották le a sírba földi maradványait. Lelke -amint még gyilkos kóija közben is tette - azóta az Úr zsámolya mellett könyörög tovább a hívőkért, minden emberért, Egyházunkért és hazánkért. Dr. Tűzkő Lajos PÓCZA ERNŐ (1912-1990) Amikor Körmend szentéletű hercegének fia kiszenvedett, a bánatos édesapa ezt mondta zokogó családjának: Most menjünk a kápolnába, és Te Deumot énekelve köszönjük meg az Istennel, hogy Ödön 22 évig a miénk lehetett! Hát mi is ilyesmit éreztünk október 20-án, a győri Szentlélek-templom altemplomában, Pócza Ernő testvérünk ravatalánál: fájt, nagyon fájt, hogy holtan feküdt előttünk az, akihez a személyes barátság és a közös papi sors kötött. Ugyanakkor az örök élet fénysugara tűzött bele a mi bánatunk feketeségébe, és hálát adtunk az Úrnak, hogy elhunyt testvérünk majdnem 78 évig a miénk lehetett, a győri egyházmegyéé. Amikor róla emlékezünk, egy nagyon szerencsés adottságokkal megáldott emberi alkat rajzolódik ki előttünk: eminens volt a tanulásban, meleg szívű a közösségben, megbízható a kötelességteljesítésben, hős a megpróbáltatásokban, buzgó az imádságban: nem úgy, mintha fennen csapongott volna a szent érzelmek boldog mámorában; de mindenkit megragadott, aki őt áhítatban látta, annyira át tudta adni önmagát a jó Istennek. Ilyen volt már kispap korában. Amikor az elöljáróság egy igen kínos döntés előtt állott, ötödéves korában, az ő személyében találta meg a megnyugtató megoldást. Amikor felszentelése után - az akkoriban paptermő győri egyházmegyétől - segítséget kért a váci egy156
