Szolgálat 88. (1990)

Halottaink - Borbély István SJ (Horváth Tibor)

tanár szerette a vitát. Éles esze a kérdéseket apró részletekre bontotta, és ezzel hallgatói türelmét nemegyszer próbára tette.

Az iskolán kívül P. Borbély mint szónok volt ismeretes. Beszédei lelkesek, de nem szenvedélyesek. Nem gyújt, inkább tanít, ismeretet közöl. Nem a szenvedély, de a tudás hevít. Számára a beszéd szinte mámorító, feledteti vele az idó't. Az órára nézés ilyenkor számára csupán szónoki gesztus, minden idó'tudat nélkül.

A tanítást abbahagyva idejét történeti kutatással tölti. Hazájának és rendjének szeretete készteti erre addig, míg 1977-ben agyvérzést nem kap, amely aztán fokozatosan építi le beszéló'képességét. Egy-két évig hosszabb-rövidebb autókirándulás alkalmával félórába, majd egy egész órába kerül, míg kettőnknek közösen sikerül áttörni a válaszfalat, amely tudatát és beszéló'képességét vágta ketté, hogy egy rövid idó're eszmecserét folytathassunk. De ez nem tartott sokáig. Egy napon a válaszfal áthatolhatatlan lett, és P. Borbélyt véglegesen foglyává tette. Azóta titok maradt számunkra, hogy mi ment végbe P. Borbély lelke mélyén, hogy mennyit látott, ismert meg belőlünk, látogatóiból. Amit mi láttunk belőle, és amit el tudtunk róla mondani, az a következő: egy mosolygó, szelíd, jóságos, néma, öreg szerzetes pap.

És ez a mosolygó, szelíd, jóságos, néma öreg szerzetes pap volt az, aki mint a magyar jezsuita rendtartomány főnöke, engem 1946. június 28-án felvett a Jézus Társaságba. P. Borbélynak mint a magyar jezsuita rendtartomány egykori provinciálisának búcsúztatását tudatosan hagytam e rövid megemlékezés végére.

P. Borbély 1943-tól 1948-ig volt a magyar jezsuita rendtartományprovinciálisa (a külföldi jezsuitáknak elöljárója 1949-ig), és személyében testesítette meg a magyar jezsuita rend- tartomány történetének egy szakaszát, amely a provincia önállósulásától, 1909-től kezdve a negyvenes évek végéig tartott. P. Borbéllyal egy korszaktól búcsúzunk, amikor a jezsuiták fiatalos energiával tudtak dolgozni otthon, rendházakat alapítottak, egyiket a másik után, egészen a kaposvári rezidenciáig, P. Borbély és a magyar provincia utolsó alapításáig. Egy olyan időtől búcsúzunk P. Borbéllyal, amikor a magyar jezsuiták száma 400 felé közeledett, egy időtől, amikor a jezsuita szónak súlya volt Magyarországon, egy korszaktól búcsúzunk, amikor jezsuitának lenni büszkeség, gyönyörűség volt. - És ez volt az az idő, amikor mint egykor az egész Jézus Társasága, úgy most a magyar provincia külön is megkapta a feloszlatás krisztusi keresztjének kitüntetését. Mi, magyar jezsuiták egy időtől búcsúzunk, amely többé vissza nem tér, ám mégis ennek az időnek köszönjük, hogy vagyunk, amik vagyunk, és hogy jövőnk van, hogy élni fogunk. És mi több, Krisztus keresztjének története biztosítja, hogy jövőnk még szebb lesz, mint a múltunk.

Horváth Tibor

148