Szolgálat 87. (1990)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: A kétségbeesett remény prófétája

gásokon estem át! Lényem legmélyéig felkavartak az örök problémák, főleg örök üdvösségem kérdése. A feneketlen semmiörvény szélén álltam, és végül megsejtettem, hogy van más eszköz is az észen kívül, hogy kapcsolatba kerüljünk a valósággal, hogy van kegyelem és van hit, az a hit, amelyet az ember végül is elnyer, ha valóban akar hinni. Vajon valóban hiszek, vagy pedig csak hinni akarok? Nem tudom. Nem tudok tájékozódni, de nagyobb belső békére találtam." (J 17)

Ez a bizalmas közlés bevezet bennünket abba a belső drámába, amelyet a Diario füzetei megörökítenek, és amelyet részben A tragikus életérzés is tükröz. Megsejtjük Don Miguel lelki útját 1897-ig; főleg látjuk, miként kerítette hatalmába a saját halála és az örök élet (feltámadás) problémája, és ezzel kapcsolatban az Isten-éhség - ezek A tragikus életérzés központi egzisztenciális kérdései továbbá a Napló és ez a most említett 1913-as műve is rávilágítanak arra, mennyire csalónak és csalárdnak tűntek fel neki korábbi szcientista-pozitivista nézetei, a racionalizmus szemlélete, és hogy milyen lényeges a Valóság, az élő Isten és a természetfeletti megismerésében a "szív", pascali értelemben. Egyébként Unamuno nagyon gyakran hivatkozik Pascalra és Kierkegaard-ra.

"Akárcsak Pascal, én sem tudom megérteni az olyan embert, aki fittyet hány erre a kérdésre (a halhatatlanságra); és aki azzal az üggyel nem törődik, ’amelyben rólunk magunkról, az öröklétünkről, mindenünkről van szó, az jobban taszít engem, mint amennyire megindít, elképeszt és megrémít’, és aki így érez, az az én szememben, akárcsak Pascaléban, akinek szavait idéztem, ’szörnyeteg’". (T 41) így ír "A halhatatlanság éhe" c. III. fejezetben. Később ugyanebben: "Mi hát az életöröm, la joie de vivre, amelyről annyit beszélnek nekünk mostanában? Isten éhe, az örökkévalóság, a túlélés szomjúhozása mindig elfojtja bennünk annak az életnek a nyomorúságos élvezetét, amely egyre csak múlik, és nem marad meg. A féktelen életszeretet, vagyis az a vágy, amely véghetetlennek akarja tudni az életet, leginkább az dönti halálfélelembe az embert. (...) A fájdalom, a megsemmisülés költője, Leopardi, miután utolsó ábrándja is oda lett, már nem hitte, hogy örökké él,

... Peri l’inganno estremo ch’eterno io mi credei

(eltűnt a végsó' ábráid, hogy öröknek higgyem magam), s azinfinita vanitá del tuttó-ról beszél, amikor a saját szívéhez szól; észrevette a közeli rokonságot a szerelem és a halál között, mert mihelyt ’szerelmes érzés ébred a szív mélyén, nyomban bágyadt és fáradt halálvágyat érzünk a keblünkben’. (. . .) Tragikus és örök probléma ez, és minél inkább menekülünk előle,

56