Szolgálat 87. (1990)

Tanulmányok - Mészáros István: Egyháztörténet és mai vallásos élet

felszabadító energiáinak - mindegyik történeti korszakban megtalálható - kiáradását; ráirányítja a figyelmet a karizmatikus történeti személyiségek sajátos kisugárzó szerepére, de figyelmeztet arra is: csupán eszközök ők Isten kezében; és éppen ezen az alapon az egyháztörténetben tájékozott hívő meg tudja érteni a téves úton járó s a bukott egyházi vezetők tragikumát is.

A katolikus Egyház múltjában járatos világi ember pontosan látja, hogy az egyházat mi mindnyájan együtt alkotjuk: az "egyszerű” hívek sokasága, papok, püspökök, fel egészen a pápáig; mi vagyunk itt együtt az Istennek ebben a világban zarándokló hívő népe; az egyháztörténet a mi hívő életünk, Krisztus melletti elkötelezettségünk és a mellette való tanúságtételünk története, az őskeresztények életétől kiindulva, máig.

S tanulmányozva a múltat, megértjük, hogy az egyházi vezetők egyedüli és kizárólagos legfőbb tiszte e hívő nép "megszentelése". Ahhoz adnak segítséget, annak feltételeit teremtik meg, hogy a magunk módján minél inkább szentekké, vagyis krisztusivá - "christianus"-szá, azaz kereszténnyé - legyünk.

Az egyházi vezetők minden tevékenysége - a múltban is, a jelenben is - ennek az alapvetően lelkipásztori feladatnak van alárendelve. Nem lehet az a dolguk - erre int az egyháztörténelem -, hogy belevegyüljenek a konkrét napi politikába, hogy beszálljanak a pártharcokba, hogy tisztségükkel bármiféle politikai hatalmat hitelesítsenek; viszont lelkipásztori kötelességük az ország közvéleményét a felmerülő társadalmi méretű erkölcsi problémákban eligazítani; nem hallgatni, hanem hangjukat hallatni a jogsértések idején; segítő szándékkal bírálni az országos szinten jelentkező erkölcsi hibákat és bűnöket, akárki is követte el azokat; az egyházi vezetők ezt a jogukat mint pártpolitikán felül álló, független erkölcsi tekintélyek gyakorolják.

Hitünk elmélyülésén, Krisztushoz való kötődésünk szorosabbá válásán túl tehát az egyháztörténet tanulmányozása azt is eredményezheti, hogy a világi hívő jobban, biztosabban eligazodik saját kora Egyházat, hitet, vallást érintő aktuális társadalmi-közéleti kérdéseiben és problémáiban. Ugyanakkor múltbeli-történeti példáival arra ösztönzi a világi hívőket, hogy saját társadalmuk mai közéletében - tehetségüknek, képességeiknek, adottságaiknak megfelelően - minél aktívabban vegyenek részt. Ezzel is - mint sajátos világi szolgálattal, speciális küldetéssel - tevékenyen hirdessék Krisztust, egy szekularizált 20. századvégi profán világban téve jelenlévővé Krisztus örömhírét.

44