Szolgálat 86. (1990)

Eszmék és események - András Imre: Lépéskényszerben

Az Egyház életében is alapvető a megőrzés, a hagyomány. Azoknak a folyamatoknak az összességét jelenti, amelyek által a történelem folyamán egyik nemzedék átadja a másiknak a megszerzett felismeréseket, képességeket és intézményeket, s jelenti mindazt is, amit ilymódon átadnak. A hagyomány teológiai értelemben elsősorban a hitletéteményre vonatkozik, de a hitélet Egyháztól hitelesnek elfogadott megélési formái is tárgya a hagyománynak. Minden kor, minden nép, sőt minden személy a maga kultúrájának eszközeivel valósít(hat)ja meg a hiteles evangéliumi életet. Az evangéliumi élet hitelessége nem függ attól, hogy az európai élet formái között jelenik-e meg vagy egy afrikai törzs életének sajátos külsőségei között. Sőt itt emlékeznünk kell Jézus szavaira, amikor arra figyelmeztette hallgatóit, hogy "az új bor új tömlőbe való". Az idézett rész megtalálható valamennyi szinoptikusnál egyaránt.

A megőrző, a konzervatív magatartásnak van a hit letéteményétől független forrása is, mely szintén realitás: az öregedés. Az ember újat tanuló képessége - mint tudjuk - a korral beszűkül, s ezért a biztonságérzetünkhöz az évek múltával egyre jobban hozzátartozik, hogy körülvegyen bennünket a magunk alakította "kulturális ruházat". Ezzel az ember, sajnos, az Egyházban fújdogáló Szentlélek szele ellen is szokott védekezni. - A konzervativizmusnak ezt a fajtáját egy irodalmi példával illusztrálom. A szerző Kamarás István, ismert keresztény szociológus, a "Reformvár" és a "Nagymarosi lelki erőmű" kötetek írója. így jellemzi egyik tanulmányában "a világra merőleges templomi egyházat": "Néha szenihs öregúrra emlékeztet. Nagyothall Azt, hogy ’legeltesd juhaimat’, úgy érti, hogy ’legeltesd juhai- daf, és legelteti is - dirigálja ’övéit’. Főtisztelendő és főkáplán úrnak szólítják, már akit egyáltalán meg mernek szólítani. Az egyház egészét pedig nagyon sokan barokknak, feudálisnak, jozefinistának, bizáncinak, vagy egyszerűen csak tekintélyelvűnek, ódivatúnak, tőlük idegennek érzik a fiatalok. Talán nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy ez nem is zavarja a hívek legnagyobb részét. Számukra megszokottá váltak a rojtok és bojtok, a süvegek, a címek és rangok, a nagylelógók és a kézcsókok. Mindent összevetve: az egyház Magyarországon nincs szinkronban a világgal, nem veszi figyelembe a világ történetiségét, nagyfokú szociológiai és lélektani botfülű- ségről tanúskodik. Feltűnő gyengéje az egyháznak nem annyira az egységnek, mint a pluralizmusnak, még inkább: a sokféleség egységének a hiánya. Ez a templomi egyház merőleges a világra, pedig az lenne a funkciója, hogy a szakadékhoz érve, azon átfektetve, átmehessen rajta Isten vándorló népe."

A magyar egyház aggiornamentójának nehézségei - gondolok pl. a világiak bevonására a lelkipásztori munkába - azt sugallják, hogy felül kellene vizsgálni a megőrző törekvéseket, s az eddiginél nagylelkűbben lehetővé tenni, hogy "az új bor új tömlőket kaphasson". A nagylelkű bátorságra hadd említsek egy példát a házunk tájáról a jezsuiták életéből. Talán

79