Szolgálat 86. (1990)
Tanulmányok - Cserháti Ferenc: Felelősségünk az Egyházban
Malula bíborosnak erős szervezetet, gazdag értelmi képességet és teremtő, kezdeményező vonásokat adott az Isten, s ő arra törekedett, hogy mindezt jól használja. Mélységes hite ösztönözte a munkára, lelkisége pedig kiegyensúlyozott életmódra. Szinte hihetetlen, hogy egyházmegyéje főpásztori feladatainak elvégzése mellett maradt ideje könyvek és füzetek megírására, a római szinódusokon való részvételre és új meg újabb tervek kidolgozására, végrehajtására. Nem kímélte magát. Az egyházmegyei zsinat azonban kimerítette. 1989 februárjában érte az agyszélhűdés. Állapota már javulóban volt, amikor 1989. június 14-én magához hívta Mestere, akit teljes erőbevetéssel igyekezett szolgálni afrikai népében. Léon de Saint-Moulin, a kinshasai katolikus főiskola tanára, így zárja Malula bíborosról írt megemlékezését (amelyből a mi tanulmányunk is bőven merített; Lumen Vitae 44,1989,451-462): "Nagy kegyelem a kinshasai és az egész zaire-i egyház számára, hogy ilyen vágású főpapja volt 30 éven keresztül. A misszionáriusok úttörő munkája után őt tekinthetjük egy helyi egyház tényleges megalapítójának . . . Egyházának hű fia, elkötelezett afrikai és főleg teljesen Isten embere volt." Cserháti Ferenc FELELŐSSÉGÜNK AZ EGYHÁZBAN Az Egyház teljes egészében arra hivatott, hogy Krisztus művét folytassa és valóra váltsa mindennap a világ végezetéig. Kezdetben a krisztushívők ezt nagyon is jól tudták, és felelősséget éreztek az egyház küldetésének megvalósításáért. Mindenki adottságainak és képességeinek megfelelően igyekezett részt vállalni Krisztus papi, prófétai és királyi küldetéséből. Ekkor még minden krisztushívő magáénak érezte Krisztus és Egyháza ügyét. Nem voltak kiforrott és egymással szemben álló hivatalok; a "papi rend" még nem sajátította ki magának az Egyház küldetését, a "nép" pedig még mem mondott le a keresztségből eredő felelősségéről az Egyházban és az Egyházért. 1. Közös küldetésünk kisajátítása Ez a kisajátítás csak a kereszténység második évezredének elején, a 4. lateráni zsinaton (1215), majd a firenzei zsinaton (1439) vetődött fel egyre határozottabb körvonalakkal, és a tridenti zsinaton (1545) érte el kibontakozását, amikor a kontroverz teológiát megteremtő zsinati atyák, az egyházi rend szentségének néhány alaptételével együtt, burkoltan kimondták a papság és közösségük éles szétválasztását. Ezek a tridenti határozatok hamarosan hozzájárultak egy felsőbb egyházi réteg, a "papi rend" kialakulásához, a "laikusok" vallási leértékeléséhez és a lelkipásztor kodás papi 43
