Szolgálat 85. (1990)

Eszmék és események - Szabó Ferenc: A "kölni nyilatkozat" és ami mögötte van

ható elemeket is magában foglalja, szent, mert a Lélek megszenteli, de bűnös is tagjaiban; tehát állandó megtisztulásra szorul: bűnbánat útját járva vándorol az égi haza felé (Lumen gentium 8). Ez az Egyház a helyi egyházak kommúniója (szeretetközössége) a primátust képviselő római egyház, illetve annak püspöke, Péter utóda (a pápa) körül. A keresztény éra kezdete óta a római egyház élén járt a hit tanúságtételében és a szeretetben. A pápának mint Róma püspökének van joghatósága az egyetemes egyház felett, tehát hivatala nem hasonlítható pl. az ENSZ főtitkáráéhoz vagy valamiféle világkormány elnökééhez. A pápát a bíborosi testület (kollégium) választja. A bíborosok hajdan a római, ill. Róma környéki egyháziak voltak; ma már csak címtemplomaik vannak Rómában, valójában az egész világot képviselik, hiszen a bíborosi kollégium egyre inkább nemzetközi összetételű. A lényeg az, hogy a pápa továbbra is egy marad a püspöki kollégium tagjai között, Róma püspöke, jóllehet a kollégium feje, és mint ilyen primátust gyakorol a tanításban és az egyházkormányzatban. A II. vatikáni zsinat, amikor teljesen elfogadta az I. Vaticanum dogmáját a pápai primátusról, kiegészítette azt a püspöki kollegialitásról szóló tanítással. A kollegialitás gyakorlásának egyik módja a püspöki szinódus működése, illetve a püspökkari konferenciák és a római kúria hivatalainak kapcsolatai. Meg kell találni a helyes egyensúlyt az egységet biztosító központi kormányzat és a helyi egyházak jogos autonómiája között. Ez vonatkozik tanbeli és egyházfegyelmi kérdésekre egyaránt. Ha az Egyház teológiailag és jogilag képes tiszteletben tartani a népek kulturális különbözőségét - természetesen a lényeges hitletétemény és egyházfegyelem feladása nélkül -, akkor elkerüli az uniformizáló, a kultúrákat semlegesítő centralizmust, másrészt viszont (éppen a helyes egyetemesség, katolicitás révén) a nacionalizmusra és partikularizmusra hajló részegyházakat bekapcsolja az egyetemes egyház vérkeringésébe. A gyakorlatban nem könnyű ezt megvalósítani; még Európában sem, ahol pedig a közös keresztény gyökerekből fakadó kultúra, teológia, liturgia megkönnyíti a nézőpontok összehangolását. Nehezen szabadul meg a központi kormányzat a százados bürokratikus centralizmustól.

P. Valadier példának hozza fel a következőt: az 1985-ös rendkívüli püspöki szinóduson, amely a zsinat lezárásának 20. évfordulója alkalmával mérleget készített két évtized egyházi fejlődéséről, az angliai főpásztorok bizonyos (egyébként udvarias) kritikát fogalmaztak meg a kúria egyoldalú centralizmusa ellen; mire egyesek rögtön a skizma (szakadás) veszélyét szimatolták: "Vigyázat, az angolokkal, az elszigetelt ’szigetlakokkal’ semmi sem biztos!" Ez a reflex - jegyzi meg Valadier - mélyről fakad, és kettős irányt jelez: egyrészt a pápát a hízelgők az Egyház fölé emelve magasztalják, másrészt Rómában egy bizonyos "helyi-egyház-ellenes-komplexus" érvényesül. II. János Pál kétségtelen tekintélyére támaszkodva egyesek valóságos pápaimádatot fejlesztenek ki, mintha a pápa személye lenne a jövő garanciája, az Egyház hitének kőszikla-alapja. Ez a szemlélet nem katolikus, hanem egyháztani pelagianizmusnak tekinthető, mivel egyedül em89