Szolgálat 84. (1989)

Tanulmányok - Gerhard B. Winkler: Egyházfejedelem vagy lelkipásztor?

A pápai uralom eme szimbólumának a története nem csupán tanú- bizonyság a hivatali öntudat talán legdöntőbb változása mellett, hanem ugyanakkor időnként egyenesen gyámoltalan kifejezése annak a törekvésnek, hogy az uralom egy kaotikus korszakban egyáltalán létezzen. A 8. századi úgynevezett "konstantini adománylevélben" kúriai körök egy bizonyos pótcsászárságot igényeltek a nyugat számára, ahol Bizánc - főleg a longobárdokkal szemben - rendfenntartó feladatát már nem tudta teljesíteni. Ebben az időben bukkan fel a pápák arcképein egy süveg, a camelaucum, amelyet később phrygiumnak vagy pileus phrygicusnsk is hívtak, s amelyet a világi felségjogigények szimbólumaként értelmeztek. Pontosan a saeculum obscurumban vált használatossá III. Sergius (911) és VII. Benedek (983) tiarája. Éppen ebben az időszakban veszítette el néha- néha a pápaság minden világi joghatóságát, még Róma fölött is, és a pénzügyekre meg a hadügyekre gyakorolt befolyását. A pápák most már szabadon foglalkozhattak volna tisztán lelki ügyekkel. De a világi hatalomnak ez a hiánya abban a korban egyáltalán nem járt magasabbrendű lelki szavahihetőséggel a pápaság számára. Akkor a pápák még nem illesztettek uralkodói süvegükre csipkézett koronát. Ez először a 13. sz.-ban jelenik meg. Első ízben III. Ince (1198-1216) a Szent Szilveszter ünnepére írt beszédében értelmezte királyi koronaként. Az említett beszédben megfogalmazott pápai önértelmezés szerint a libertás ecclesiaenak (az Egyház szabadságának) és vele együtt a lelkipásztori hivatal szabad joghatóság-gyakorlásának a világi hatalmakkal szemben azzal kell biztosítottnak maradnia, hogy a pápának mint világi uralkodónak a kereszténység más fejedelmei és királyai között szuverén (független) királynak kell lennie, anélkül, hogy még a császár fővédnökségét (pl. a pápaválasztáskor) el kellene ismernie. Miután a phrygium mélyreható külső gyámkodás és belső gyengeség időszakában az uralkodói szimbólum jellegével rendelkezett, ennek megfelelően az első csipkézett korona a szabadságért folyó küzdelem csúcspontján tűnt elő. Akkoriban köztudottan a pápaság egész sor kedvező körülmény folytán ténylegesen Angliától Szicíliáig és Aragóniától Magyar- országig döntőbírói és részben hűbéri joghatóságot gyakorolhatott.

A pápai korona további története inkább szomorújátékhoz hasonlít, ha nem éppen tragikomédiához. VIII. Bonifác (1294-1303) a második csipkés koronát tetette a tiarára, hogy a két kardról szóló ősi elméletet alátámassza. De végül is az ő hajlíthatatlanságának és féktelenségének tulajdonítható, hogy Itáliában több mint száz évre a pápák világi hatalma szinte teljesen megszűnt. A harmadik csipkézett koronát először XII. Benedek (1334- 1342) cisztercita pápát ábrázoló képen találjuk. Ő minden volt, csak éppen király nem, legföljebb "földnélküli király". Az ő utóda az avignoni püspökváros hátországaként megszerezte a Venaissin grófságot, hogy valamennyire biztosítsa magát a Franciaország, Burgundia és a birodalmi Itália közötti metszésponton. Ezek szerint az a pápai önértelmezés, amelyet a rex inter reges, sőt supra reges (király a királyok között, sőt királyok fölött) fejez ki, eredete szerint inkább a tehetetlenség jele volt, és arra irányuló kísérlet, hogy a lelki joghatóságot ilyen módon biztosítsa magának. A XIX. században a patrimonium (a "péteri örökség") majdnem 1300 éve tartó bir27