Szolgálat 83. (1989)

Tanulmányok - Lukács László: Egységes lelkipásztorkodás, lelkipásztori egység

szülőfaluja számára, megszakad kapcsolata hazai lelkipásztorával, s aligha tud hozzájárulni az egyházközség egészséges fiatalításához.

A vasárnaponként templomba járók rétege kibővül azokkal, akik évente néhányszor mennek csak templomba, illetve életük fordulóin kérik a szentségek felvételét. Ez a - meglehetősen széles - réteg falun és városon egyaránt megtalálható. Helyzetük megítélése és lelkipásztori gondozásuk helyenként és lelkipásztoronként igen nagy eltéréseket mutat. Sürgetően szükségesnek látszik lelkipásztori ellátásuk egységes irányelveinek kidolgozása: a helyes szemlélet a misszió és a befogadás lelkületűre épül, de Krisztus és az egyház nevében jogos elvárásokat is támaszt. így megakadályozzák azt, hogy a szentségek puszta adminisztrációvá és üres rítussá silányuljanak, sőt a szentség fölvevőjét igyekeznek minél hatékonyabban bevonni a keresztény élet közösségébe.

Gondot jelent, hogy a papság életkora egyre nő, létszáma pedig csökken. Ennek következtében gyengülő egészséggel egyre több munkát kell ellátniuk. Felgyorsult időnkben különösen megterhelő az új helyzetekhez való alkalmazkodás, a készség a megnövekedett lehetőségek felhasználására, a megszaporodott feladatok elvállalására.

A papság idősebb részébe mélyen beivódott a korábbi évek durva megszorító intézkedéseinek emléke, ezért sokuk óvatosabb, bátortalanabb, most is tanácstalanul áll még, nem mer élni újonnan megkapott cselekvési szabadságával. A fiatalabb nemzedékben viszont sok a bizonytalanság. A papság fordított "életkor-fája" miatt nemigen nyílt lehetőségük arra, hogy papi szolgálatuk kezdő éveiben a legkiválóbb lelkipásztorok mellett kapjanak bevezetést a lelkipásztori munka gyakorlatába, tartást, munkakedvet, szorgalmat tanuljanak, elsajátítsák a jól bevált lelkipásztori módszereket. Sokuk hamar elbizonytalanodik, társtalannak, főnökei által lefékezettnek, korlátok közé szorítottnak érzi magát, viszonylag kevés pozitív példát lát maga előtt. Külföldön többhelyütt bavált, hogy - a szemináriumokhoz hasonlóan - az egyházmegyéknek is megvan a maga spirituálisa: olyan köztiszteletben álló, mélylelkű pap vagy szerzetes, aki valóban lelkiatyja tud lenni az egyházmegye papjainak, segítségükre tud lenni munkájukban, de egyéni életvezetésükben is.

Sokakat kínoz a társtalanság, a magukra hagyatottság, a sikertelenség érzése, az igazi paptestvéri közösségek hiánya. A hivatalos találkozók (koronák, rekollekciók, továbbképzések) hatékonysága erősen változó, gyakran emberileg többet jelentenek a baráti alapon szerveződő összejövetelek, bár a mélyebb igényeket ezek önmagukban aligha elégíthetik ki. Egy-egy buzgó, testvéri szeretettel megnyíló papi egyéniség körül azonban többhelyütt kialakultak olyan csoportok, amelyek közös imádságra, elmélkedésre, lelki-szellemi programokra is összegyűlnek, s igazi testvéri-kegyelmi összetartás alakult ki köztük.

Nagyon vegyes képet mutat az egyházközségi tanácsok működése is. Önkritikával kell megvallanunk, hogy a néhány éve készült szabályzat előírásait sokfelé nem hajtották végre. A tanácsok elsősorban a plébánia anyagi-tárgyi felelősségében osztoznak (templomtatar'ozás stb.), a lelki30