Szolgálat 81. (1989)
Tanulmányok - Weissmahr Béla: Filozófiai megjegyzések az igazság isteni voltáról
Az ember az a lény, aki természeténél fogva rá van hangolva az igazságra, aki azt el tudja érni, és aki ezáltal a feltétlenség területén mozog. Ha nem lenne meg bennünk eredetileg ez a képesség, ez a nyitottság arra vonatkozóan, ami örökké érvényes, ami feltétlen, ami időfeletti, akkor soha el nem juthatnánk hozzá. Az igazság megismerése egyben azonban történés, folyamat is. Érdemes megvizsgálnunk, hogyan is játszódik ez le, mi minden szerepel az igazság megismerésében. Ennek azért érdemes utánajárnunk, mivel kifejtés kapcsán új fényben jelennek meg emberi természetünk - a szó szoros értelmében vett - "isteni tulajdonságai", vagyis az, amit a Szentírás úgy fejez ki, hogy az ember az Isten képére és hasonlatosságára van teremtve. Az igazság megismerésének folyamatát általában történésként fogjuk fel, amelyben értelmünk - az érzékszerveink közvetítésével - úgy lép kapcsolatba a világgal, hogy ezt, ha nem is fizikailag, mégis ténylegesen a magáévá teszi. Erre utal az igazság klasszikus meghatározása is: az igazság az értelmünk (vagy az értelmi ítéletünk) megegyezése a valósággal. Másképpen kifejezve: az igazság a valóság szellemi képe. Az igaz megismerés tehát azáltal jön létre, hogy a megismerő értelem valamiképpen eggyé válik a valósággal, miközben azonban sem a valóságot nem rombolja szét a maga sajátos mivoltában, sem önmagát ezáltal fel nem adja. Az igazság megismerése folyamatának ez a leírása kiemeli azt a tényleg alapvető szempontot, hogy az igaz állítás azáltal igaz, hogy megfelel a valóságnak. Egyben azonban az értelmi ismeret sokoldalú mivoltát csak modellszerűen állítja elénk. Azaz több lényeges szempont a háttérben marad, nem fejeződik ki benne. A legnagyobb hibája az, hogy azt a benyomást kelti, mintha az értelmi ismeret nem lenne más, mint a valóság egyszerű rögzítése. Pedig az értelmi megismerés, melynek lényegéhez tartozik, hogy meg tudja különböztetni az igazat a tévestől, sohasem egyszerű észlelése, "leképzése" a valóságnak, hanem az észlelésen túlmenő személyes állásfoglalás eredménye. Ezt a lényeges különbséget azért szoktuk elhanyagolni, mivel minden tudatossá vált benyomásunkkal ténylegesen együtt jár az erre a benyomásra vonatkozó ítélet, amely azt, ami egyedi észlelésünkben számunkra adva van, rögtön ’belátja", vagyis a valóság egészének fényében igent mond rá. Mivel az ítélet mint az adott tény belátása a tudatossá vált benyomásainkkal kapcsolatban azonnal megjelenik (hiszen minden bennünk lévő különbség ellenére egységes lények vagyunk; számunkra nem létezik tudatos érzékelés, megértés nélkül), nem igen vesszük észre, hogy a belátást megfogalmazó ítélet soha nem lehet csupán észleléseink természeti folyamatként lejátszódó, adott voltának következménye. Ami minden szempontból természeti folyamatok által jön létre, az külső, azaz az eseményt kívülről meghatározó szükségszerűség folytán olyan, amilyen. Ha azonban ítéleteink vagy állításaink így jönnének létre, akkor nem lehetnének egyszersmind az állítás igazságát megragadó belátás eredményei. Ha minden állítás külső szükségszerűség eredménye, akkor minden,állítás egyenértékű lenne, az is, amely a másiknak ellentmond. Ez azonban megszüntetné az 8
